Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1994-09-01 / 9. szám

4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. szeptember

folyó munkálatok után a kormány leállította a világkiállítás előkészületeit, aminek nemcsak súlyos anyagi következményei lehetnek, de a velejáró erkölcsi kárt is vállalnia kell az országnak. (Hogy az eredeti tervek szerint a honalapításnak a világkiállítással időben egybeeső 1,100 esztendős jubileumi ünnepségeiről is szó volt, arról ma már senki sem beszél. Ez nem illik bele a jelenlegi kormány elképzeléseibe, mert alkalmas lenne arra, hogy erősítse a nemzeti érzést. És az ugyan kinek lenne az érdeke?...)

A másik megdöbbentő hír, ami fölött a magyar társadalom egyhamar nem fog tudni napirendre térni, az a Duna-vitában várható kapitulációról szól. Hornék hajlandók minden áldozatra a szomszéd országokkal való békesség érdekében s ezért hajlanak arra, hogy Szlovákiával kiegyezzenek a Duna-gát kérdésében. Mióta új kormánya van Magyarországnak, a vizes-lobby hatalmas aktivitást fejt ki, hogy minél több befolyásos politikust, elsősorban képviselőket megnyerjen a nagymarosi vízlépcső ügyének. Azt akarják elérni, hogy a parlament szavazza meg a Kádár-korszakban moszkvai utasításra megkötött, de az Antall-kormány által felmondott magyar-szlovák egyezmény felújítását és Magyarország folytassa a bősi vizierő- mű munkálatait. Jóllehet, az Antall-kormányt is súlyos mulasztások terhelik a késlekedésért, mert csak két értékes év elvesztése után kapott észbe és fordult a hágai nemzetközi bírósághoz, ha a Horn-kormány hozzájárul ehhez a harmadik Trianonnal felérő és csak a szlovákoknak kedvező döntéshez, a történelem előtt ezért vállalnia kell a felelősséget. Az elmúlt években az egész magyar társadalom megismerhette, hogy Magyarországra nézve milyen károkkal járna és mennyire hátrányos lenne a Bős-Nagymarosra vonatkozó szlovák tervek megvalósulása: ha akad magyar kormány, amelyik ehhez a nevét adja, bűnt követ el hazája ellen.

Ugyanígy tartani kell egyéb bűnöktől is. Félő, hogy a már beharangozott szlovák-magyar és román-magyar alapszerződések aláírásakor az elvtársi összhang kedvéért a magyar kormány olyan gesztusokat fog tenni, amelyek (az ukrán-magyar alapszerződés mintájára) egyszer s mindenkorra feladják Magyarország jogát az elcsatolt magyarlakta területekre és örök időkre lemondanak az utódállamokban élő kisebbségi magyarokról. A Horn- kabinetből már többen ~ maga a miniszterelnök, Kovács László külügyminiszter és Keleti György honvédelmi miniszter — is kijelentették: az alapszerződések arra a princípiumra fognak épülni, hogy az aláíró feleknek nincsenek egymással szemben területi követeléseik. Emlékezhetünk, milyen felzúdulást keltett a magyar társadalomban, amikor Jeszenszkyék aláírták az ilyen záradékot tartalmazó ukránmagyar alapszerződést, noha Kárpátalján elenyészően kevés magyar él és a Felvidék az Felvidék, Erdély pedig Erdély... El tudjuk-e képzelni, mi lesz a magyar társadalom reakciója, ha Felvidékkel és Erdéllyel kapcsolatosan is ilyen kötelezettséget vállal a magyar kormány? (Félreértés ne essék: senki sem hirdet revíziót és táplál irredenta reményeket: de akkor, amikor az európai határok szinte naponta változnak, új államok születnek, régiek szűnnek meg és minden mozgásban van, a történelmi jogról, ami

esetleg tárgyalások útján még érvényesíthető, önként lemondani túl nagy ár a szomszédokkal való barátságért. Ami egyébként még a Helsinki Egyezmény szellemével is ellenkezik, mert a határok békés úton való megváltoztatásának lehetősége szerepel a helsinki zárónylatkozatban.)

Hogy mit várhatunk a következő évektől, arra következtetni lehet még néhány más jelből is. Hadd soroljak fel közülük egyet-kettőt. Jellemző a hazai légkörre a Debrecenben történt vérlázító eset — annakidején már beszámoltunk róla --, amikor az úrnapi körmenetet néhány suhanc megzavarta: autóval a tömegbe furakodtak, majd trágár szavakkal illették a híveket és pisztollyal fenyegetőztek. A Fradi-pályán történtek nemkevésbé jellemzik a légkört, noha ez ugyanúgy júniusban történt, mint a fenti eset, amikor még a Boross-kormány volt hivatalban. A pálya rendjére felügyelő rendőrtiszt intézkedésére minden ok nélkül sisakos-mellvértes rohamrendőrök és lovasrendőrök estek neki gumibottal és kadlappal a csapatuk győzelmét ünneplő szurkolókra, akik közül többen megsebesültek. A jelenet a legszebb Kádár-idők emlékét idézte fel, amikor a karhatalmisták a márciusi ünnepi felvonulás résztvevőire rohantak rá és ütlegelték őket. (Lánchidi csata...) Nos a rendőrök valószínűleg ugyanazok voltak, akik a daliás Kádár-korszakban kapták kiképzésüket és szereztek gyakorlatot békés polgárok bántalmazásában. Most a mindig is jobboldali reakciós hírben álló fradisták megfegyelmezésével jelezték: jó lesz nem ugrálni, mert könnyen így járhat mindenki, aki renitens. Ma a fradisták, holnap más. (A kép teljességéhez tartozik, hogy Kónya Imre belügyminiszter vizsgálatot rendelt el az ügyben és több rendőrtiszt fegyelmit kapott, de ez nem változtat azon, hogy a rendőri brutalitás újra szerephez jutott a magyar közéletben. S az új belügyminiszter valószínűleg kitüntetésekkel kárpótolta az érintett rendőrtiszteket...)

Végül még egy eset: Miskolc melletti faluból jött a hír, hogy a választások utáni vasárnapon a templom előtt a volt munkásőrök egyenruhában korzóztak. Úgy látszik, elérkezettnek látták az időt a mostanáig naftalinban tartott pufajkák előszedésére és nyílt viselésére. A hír közlője szerint fegyver nem volt a pufajkásoknál, de ha így haladunk, nem kell sokáig várni és az elvtársak az eddig gondosan rejtegetett géppisztolyokkal fognak flangálni a vasárnapi korzón. Ha így haladunk: mert ne felejtsük el, hogy mindhárom esetet még akkor jegyezték fel, amikor még az MDF-koalició volt kormányon. El lehet képzelni, milyen szemtelenek az elvtársak most, amikor már az ő embereik ülnek a hatalomban...

Otthonról írja egy jóbarátom, hogy pár hete új szólam járja Pesten: igaz, hogy a kommunisták visszajöttek, de a kommunizmus sohasem fog föltámadni. A mondás szállóigeként terjed szájról-szájra s én azt hiszem, bizonyos körök tudatosan terjesztik. Mert ennek kettős értelme van és két célt is szolgál: egyrészről igyekszik megnyugtatni az ország többségét, hogy nem kell félnie egy új diktatúrától (mert azt úgye mindenki tudja, hogy az MSZP nem többségi szavazatokkal, hanem a választók egynegyede és a kommunista választási törvény jóvoltából került hatalomra), másrészt figyelmeztetés mindenkinek: jó lesz nem