Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-06-01 / 6. szám
1994. június AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 ’56 megbosszulásán ügyködött, míg az emigráció "56 alapján áll. Két világ, tűz és víz. Ehhez mérten is fogunk viselkedni az új kormánnyal szemben, igaz, tőlük sem várunk mást... És árgus szemekkel fogjuk figyelni működésüket. Lehet persze, hogy lesznek olyan intézkedéseik, amelyek hasznosságában nem lehet majd kételkedni. Sokan azt gondolják, hogy sikerül majd elintézniük (aminek még a gondolatát is elutasította a koalíciós kormány), hogy a nyugati bankok haladékot adjanak az adósságok törlesztésére vagy éppen átütemezzék azt. Elvégre Kádár idejében ők vették fel ezeket a hiteleket, hátha ők szót tudnak érteni a hitelezőkkel s azok számukra hajlandók könnyítéseket tenni. Ez óriási segítséget jelentene a nyomasztó adósságterhektől nyögő országnak, mert a gazdasági fejlődés egyik legfőbb akadálya, hogy az ország minden fölöslege a törlesztésre megy és a gazdaság regenerálására már semmi sem marad. Például egy ilyen intézkedést rokonszenwel fogadnánk, de mindez természetesen mit- sem változtatna a kormánnyal szembeni elvi fenntartásainkon. Persze, hogy ez így lesz, még nem biztos: sokan bíznak benne (hiszen Lengyelország is a baloldal hatalmának restaurációja után kapott Nyugattól könnyítést) és bár nekik lenne igazuk... Egy biztos: a régi értelemben vett kommunizmus visszatérésétől, a teljes restaurációtól Magyarországon nem kell tartanunk. Egyrészt mert az elmúlt négy év alatt a volt kommunisták is rájöttek a demokrácia édes izére és a szabad gazdálkodásban rejlő meggazdagodási lehetőségekre, amik sokkal nagyobb távlatokat tartogatnak számukra, mint tartogatott az előző rendszer. Majd bolondok lesznek újra visszahozni a kommunizmust! És hogy ennek az árnyéka se merülhessen föl, arra azért is vigyázni fognak, mert akkor le kellene mondaniok a nyugati segítségről. Ha ügyesen álcázzák igazi érzéseiket és céljaikat, továbbra is számíthatnak a kapitalisták jóindulatára, annál is inkább, mert majd úgy tüntetik fel magukat a Nyugat felé, hogy amíg ők vannak uralmon, nem lesz antiszemitizmus Magyarországon. És a liberális amerikaiak nagyrésze be is veszi ezt a maszlagot. Eszükbe sem jut, hogy eddig sem volt: hiszen a magyar antiszemitizmusról nyugaton terjesztett rágalmak legcsattanósabb cáfolatát éppen a választások eredménye jelentette. Mert éppen azok szerepeltek a legrosszabban a választásokon, akiknek antiszemita hírét költötte a liberális propaganda. Vajon elhi- hető-e, hogy a magyar szavazók nem őket részesítették volna előnyben, ha rokonszenveznek az ideológiájukkal?... Azonban 1956 végleg el lesz felejtve (nem mintha a koalíciós kormány sokat tett volna eszméinek ébrentartás érdekében...) és valószínűleg rossz pontnak számít majd az, hogy valaki résztvett a forradalomban vagy rokonszenvezett céljaival. Az emigráció mellőzése és negligálása még teljesebbé válik. Horn Gyula nem is csinál titkot ebből: többek közt már kijelentette, hogy ha a pártja kerül hatalomra, első dolguk lesz megszüntetni a Határokon Túli Magyarok államtitkárságát. Nem tartják szükségesnek törődni vagy foglalkozni az emigrációval. Leírják. (A Magyarok Világszövetsége jövőjéért sem adnék egy lyukas garast sem...) Az eddig hátrányt szenvedett (?) baloldaliak viszont fényes jövő előtt állnak: a 129 nemrég szélnek eresztett liberális rádióst zeneszóval fogják visszavenni és az ő általuk képviselt szellemiség fogja uralni véglegesen a rádiót, a televíziót és az egész sajtót. Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel - tartja a régi mondás s ebben sok igazság van. Mint ahogy az is tény, hogy a többség is tévedhet: a népnek saját kárán kell okulnia, hogy ezt belássa. És hogy erre rávezessük, hogy a felismerést számára megkönnyítsük, abban fontos feladat vár az emigrációra. Újra. A "90-es rendszerváltás után örültünk annak, hogy az emigráció munka nélkül maradt, hivatása megszűnt, hiszen az ország új vezetése hivatott arra a szerepre, el tudja látni azt a feladatot, ami eddig a nyugati magyarságra hárult: hogy a nagyvilágban képviselje a diktatúra alatt élő és a szabad szólás lehetőségétől megfosztott magyar népet és annak igazságát. Lehet, hogy az otthoni körülmémyek úgy alakulnak, hogy ismét vállalnunk kell ennek terheit... De egy feladatunk mindenképpen marad: továbbra is ápolnunk kell az ötvenhatos forradalom emlékét és ébren kell tartanunk szellemiségét. Mert hazánk csak ennek jegyében kerülhet ki a hullámvölgyből és indulhat el a felemelekedés, a megújulás útján. Washington, DC 1994. május 20.-án. ILLÉS NAPJÁN, JERUZSÁLEMBEN Nem bizonyosságot kerestem, hiszen tudtam hogy van, bennem él, olykor dorgál, olykor meg átölel az Isten. De azonosulni nem tudtam Vele, mint külső jelenséget szemléltem csupán. Bibliában gyakran rábukkantam, imádságaim közben társalogtam tanításával. Aztán találkoztunk. Egy pillanat volt csak, könnyes, megrázó: sosem felejtem el. Azt hiszem nem csak a múlt esztendő legszebb pillanata volt számomra, hanem ez volt az életem egyeden nagy pillanata. Találkoztam az Istennel, Jeruzsálemben, ahová életem vége felé sikerült eljutnom. Hányszor elképzeltem utcáit, dombjait, tereit, Pilátus palotáját, ahol vallatták a fiát, a Via Dolorosát, ahol végigvitte rogyadozva a keresztjét, útban a Golgota felé. Elképzeltem, hogy ott állok a tömör oszlopok mögött, amikor bírája elé vezetik, s láttam is mint mossa Pilátus a kezét, mert nem találta Ót bűnösnek. (Ó, pilátusi kézmosás, világ folytonos szégyene!) Megálltam egy percre a siratófal előtt is, aztán tovább indultam a szűk utcákon, tereken. Az én siratófalam Mohács, Trianon, a bácskai magyarok tömegsírja, előttük rogyok térdre megsem- misülten, összeomolva. Erre gondolok borongón, s így jutok el abba a templomkertbe, amelyet most kerítés ölel körül. Egy darabja annak a régi kertnek, ahová Jézus leborult atyját kérni, vegye el tőle a keserű poharat. A Getsemani kertbe értem, s odarogytam egy fa tövébe. Átöleltem a törzsét. Mindenkinek van egy Getsemani kert a szívében. Ez a jeruzsálemi, az igazi, az ősi, az egész világé. Nem tudtam imádkozni, kimarjuk a szám, csak öleltem szorosan a fa törzsét, mint Jézus is tette szenvedései előtt akkor este. És úgy érzem: akkor találkoztam először önmagámmal. A jóval. Július húszadika volt, Illés napja. Tüzes szekéren jött értem az Isten, és átölelt. Illés Sándor
