Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
1993. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 21 rossz mindig még rosszabbat szül, egészen a katasztrófáig, az összeroppanásig, amit vagy megsemmisülés, vagy újjáéledés követ. Magyarország e felé a katasztrófa felé halad, és nem lehet tudni, túléli-e. — Volt már néhány ilyen katasztrófahelyzet a történelműnkben. Túléltük. Talán... — Talán most is túléljük. Lehet. Két dolog nehezíti alapvetően a kibontakozásunkat. Az egyik a már említett cinkosság, amely sokkal tömegesebb, mint az ember hinné. Az átélt negyven év ugyanis óriási tömeget tett akarata ellenére cinkossá. Az erőszakrendszer pszichológiai zsenialitása ez: belekényszeríti állampolgárait a látszólag önként vállalt cinkosságba. Néhány éven át iszonyú terrort alkalmaz: ártatlan és közömbös embereket elhurcol, megkínoz, kivégez — nem kell részleteznem, átéltük. De ahhoz, hogy ezt végre tudja hajtani, apparátusra van szüksége: zsandárra, rendőrre, katonára, ávósra, besúgóra, börtönőrre, hóhérra, továbbá tisztikarra és tisztviselői karra, amelyik a végrehajtást irányítja. Számoljon csak utána, nem csekély tömeg ez. Adja hozzá az államapparátusnak azt a hatalmas tömegét, amely ebben a véres munkában nem vesz részt, de bólogatva asszisztál hozzá, nehogy bekerüljön az áldozatok közé. Ezeknek egy része bevette a maszlagot, hitte is a marxizmust vagy amit éppen tanítania, hirdetnie kellett, más része csak megjátszotta magát — az eredmény szempontjából ez közömbös, egyformán cinkossá lettek. És most fogóddzék meg: majdnem valamennyi vállalat, intézmény, iskola, tanács, gyár, kórház, szövetkezet stb. vezetősége harsogó cinkosokból állt, akik fújták az előírásos szöveget, a beosztottak egy része pedig kényszerű cinkosokból, akik jobb meggyőződésük ellenére, de fennmaradásuk és létfenntartásuk érdekében mindenbe beletörődtek, annál is inkább, mert így viszonylag jól és biztonságban éltek. | — Te jó isten, hiszen akkor az egész ország... — Az egész ország talán nem, hisz’ akkor nem lett volna sem 56, sem 89, de mindenesetre a lakosság igen nagy része attól tart, hogy kiderülhet róla valami disznóság. A forradalom után egy ideig használták a „pettyes” kifejezést azokra, akik tevékenyen nem vettek részt a forradalomban, de hallatták a hangjukat, rokonszenvüket nyilvánították. (Ilyen „pettyesekkel” ültem együtt Kistarcsán.) Most fordított értelemben érzi magát pettyesnek a fél ország, ezért ódzkodik a bűnösök felelősségre vonásától, a felelősök megbüntetésétől vagy legalább megnevezésétől. És ezzel elérkeztünk a kibontakozás második nagy nehézségéhez: az igazságszolgáltatás bizonytalanságához. Ha egy országban nincs megbízható törvényesség, nem működik az alkotmányosság, túllépi hatáskörét a köztársasági elnök, szabadlábon vannak a bankok kifosztói, a vérbírák és ügyészek, a régi rend emberei, és szabadon folyik az ország kiárusítása — akkor nem csoda, ha a lakosság bizalmát és reménységét egyaránt elveszíti. Hozzájárul ehhez a gazdasági életnek az a furcsa krízise, ami egyszerre produkál mutatványos gazdagságot és fenyegető szegénységet. Ráadásul az ügyesen manipulált nép azt hiszi, hogy a drágulást, az inflációt, a magas adót, az alacsony bért, a benzináremelést stb. mind a kormánynak köszönheti, mert csak központi irányításban tud gondolkozni, holott a taxisblokád után a kormány mindezt kiadta a kezéből. Korábbi pesszimista nyilatkozatomat azonban meg kell toldanom optimizmusommal, mert az is van. Az 56-os forradalom is, a 70-es évek felszabadultabb légköre, majd a 89-es nagy nekibuzdulás azt mutatta, hogy a cinkosság álarca mögött nagyon sok arc bizakodva mosolyog a magyar jövőbe. Különösképpen két nemzedéknek az arca: az időseké, akik még emlékeznek valami szépre, és a fiataloké, akik nem emlékezhetnek a nagyon csúnyára. — Megbocsásson, ez azért kissé furcsa. Most egyszerre bizalmat szavazunk az öregeknek is, akik tönkretették az országot, meg a fiataloknak is, akik egy teljesen torz világképet alakítottak ki, és majdnem hzt merném mondani: kivetették a szívükből a régi, igazi Magyarországot. — Jó, hogy csak majdnem mondja, hiszen nem igaz. Fel kell már hagyni ezekkel az általánosításokkal, hogy az öregek ilyenek, a fiatalok olyanok... Ez nagy hülyeség. Tiltakozom az ellen, hogy mi, öregek tettük tönkre az országot, és a fiatalok nevében tiltakozom az ellen, hogy kivetették a szívükből Magyarországot. Mostanában sokfelé rtiegfordultam az országban, volt alkalmam tapasztalni ifjak és vének aggódó hazaszeretetét. Ez a nemzet él a hamu alatt. Nem kell hitelt adni az ellenzéki sajtó szakadatlan károgásának, amivel mindenkinek kedvét akarja szegni äz élettől, a jövőtől, a reménykedéstől. A magyar nép ugyanúgy okosokból és butákból áll, mint minden más nép. Az okos átlát a szitán, nem hagyja magát befolyásolni sem a tendenciózus sajtótól, sem — s ez a fontosabb — azoktól a szomorú tényéktől, amelyeket el kell viselnünk a jobb jövő érdekében. A buta emberekkel nincs mit kezdenünk, ők végképp martalékul esnek a magyarellenes agitációnak, és minden rosszat elhisznek akkor is, ha közben jól élnek. Messze még az az idő, amikor buta és önző emberekkel is meg lehet értetni, hogy Magyarország a magyaroké. — Mert erről van szó. A fiatalságnak, miként az idősebb kommunistáknak is, valóban van olyan rétege, amelyik idegenkedik a magyarságától. Talán a bolsevik internacionalista propaganda indította el a magyarellenes — pláne népinemzeti ellenes — áramlatot, bár indokolatlanul: a nemzeti és a nemzetközi nem ellentétei egymásnak, jól összeférnek, összeférhetnek. Lehet, hogy a korábbi nemzedék irredenta érzülete váltotta ki a nemzetietlen reakciót. Az irredentizmus Trianon természetes következménye volt: a megcsonkítottsá- got azon frissiben nem lehetett másként elviselni, mint az elveszített országrészek visszanyerésének reményével. A második világháború befagyasztotta ezt a reménységet, és felnőtt két új nemzedék a csonka hazában, ebből az elsőnek még fájt az emlékezés, a másodiknak már nem volt mire emlékeznie. A negyvenéves kommunista nevelésnek látszólag nem került nehézségébe kitörölni a hazaszeretetet a felnövő új nemzedék szívéből és tudatából. — De csak látszólag. A magyarság cinkos része s a cinkosság haszonélvezői elfordulnak a nemzeti eszmétől, és gúny tárgyává teszik mindazt, ami népi eredetű — feledve Aranyt, Petőfit, Kodályt, Bartókot, Móriczot, Tamásit s megannyi mást —, de mit tudnak helyébe felmutatni? Nem européerebbek a Shakespeare-t fordító Aranynál, nem internacionalistábbak a román népdalokat gyűjtő Bartóknál. S nem furcsa, hogy a keresztény vallások újult erőre kapása
