Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. március DOMOKOS SÁNDOR (Kanada) BŰNTUDAT Érdekes és sajátosan a magyar belpolitikai viszonyokra jellemző az ellenzéknek a magyar nemzeti érzéssel szemben tanúsított ellenállása. Sehol másutt a szétesett szovjet birodalom volt csatlósai között nem tapasztalható ekkora ellenállás a nemzeti érzés megnyilatkozásával szemben, mint hazánkban. Végtelen vitákra ad ez lehetőséget, mert megítélésem szerint az egész megnyilatkozás mögött pszichológiai okok húzódnak meg. Ha "bűntudat" érzésével az alacsonyabbrendűség szintjére lehet degradálni akár az egyént, akár egy nemzetet, azzal egyidejűleg az illető könnyen irányíthatóvá lesz azok által, akik vele, vagy velük szemben az erkölcsi magasabb- rendűségüket éreztetni tudják. Az ily módon önbizalmát vesztett nép, roskadozva a ráolvasott bűn felelőssége alatt elveszti cselekvő-képességét és azzal együtt alkotó erejét. Ennek a pszichológiai harcnak természetesen a legelső áldozatai a németek voltak a második világháború után. Nem vitás, hogy a német nép egy kisebbsége által elkövetett embertelen atrocitások láttán minden egészséges lelkületű ember megborzadt. Ez a sokk annál erősebben hatott a német népre, minél érősebben dörgölték az orra alá, hogy ezért "egyetemességében a német nép" felelős és hogy a győztesek teljes erkölcsi fölénnyel, mint "felszabadítók" jöttek Európába. Ez a fellépés még a szovjet hadseregnek is megadta a megtisztelő felszabadító címet. A győztesek tudatosan hallgatták el az igazság másik felét. Már a rómaiak megmondták, hogy "Vae Victis!", jaj a legyőzőiteknek. A győztes a maga egyeduralmi jogánál fogva nem mérte azonos mértékkel az igazságot. Hangsúlyozom, nem a nácizmus bűneit akarom kisebbíteni, csupán meg kell említeni azt is az igazság kedéért, hogy az amerikaiak is halálra éheztettek német foglyokat, az angolok is puskatussal verték be a vagonokba a kozák családokat, hogy visszaszállítsák őket a Szovjetunióba, a biztos halálba. Drezda bombázása, melyben több élet veszett el, mint Hirosimába, teljesen indokolatlan volt katonai szempontból. A szovjet haláltáborok pedig ugyanazt a célt szolgálták mint Auschwitz, csak más metódussal. De ez már ezerszer lejátszott lemez. Azonban, hogy ez a lelki megsemmisítés mit eredményezett, azt itt Kanadában legjobban a második világháború után kivándorolt németek magatartásában lehetett érzékelni. Egyszerűen nem akartak németek lenni. Ha szudéta földön születtek, akkor csehek, ha Lengyelországban akkor lengyelek, ha másként nem lehetett megszabadulni a bűn terhétől, akkor egyszerűen csak kanadaiak akartak lenni. Minden, csak német nem. Ennek a meggyengített nemzeti öntudatnak a következménye lett az a meggondolatlan alkotmány törvény a német alkotmányban, mely alapján "minden üldözöttnek Németország köteles menedékjogot adni”. Más szóval a német nép elfogadta önmagáról, hogy egy bűnös nemzet, mely csak úgy tudja bizonyítani, hogy méltó az emberi közösség tagságára, ha minden vezeklésre kész. Ez azonban csak addig fegyver, amig egy generáció fel nem nő. Ez az új generáció felnőtt és elkezdte megkérdőjelezni, hogy miért is kell neki saját rovására mindenkit befogadni, még akkor is, ha neki nem jut munka saját hazájában? Azt is megkérdezi, hogy azok, akik kimondták apáik felett az ítéletet, azok hogyan viselkedtek volna hasonló körülmények között? És akkor rájönnek, hogy az amerikaiak saját japán lakosságukat is elhurcolták kizárólag faji alapon. Rájönnek, hogy a Volgamenti éhség és a GULAG táborok legalább annyi áldozatot vittek el, mint a gázkamrák. És mikor a múlt helyett a jelenbe néz, rájön, hogy a nyugati hatalmak, akik a demokrácia hangos hirdetői és akik a szabadság érdekében vívták állítólagos "felszabadító háborújukat", nem is olyan szentek, mint ahogyan azt elhitetni szeretnék. A népek önrendelkezési jogát hangoztatták az ENSz-ben, de eszükbe se jutott a sok millió kitelepített német lakos kártalanításának kérdését rendezni. Nem jutott eszükbe sem a lettek, sem a litvánok, sem az esztek esetében az önrendelkezésük azonnali elismerése. A horvátoknak csak hosszas huza-vona után ismerték el az önrendelkezés jogát miután egy véres háború bebizonyította, hogy az gyakorlatilag elkerülhetetlen. De ahol az olaj-érdek vezette a Nyugatot élen az USA-val, ott olyan háborút vívott, melynek rengeteg áldozata csak arra volt jó, hogy egy uralkodó sejket visszahelyezzen egyeduralmába. És akkor ez a fiatal német kimegy az utcára és tüntet. A józanabbja csak szavakkal és plakátokkal. Az elkeseredettebbje pedig benzinbombákkal és svasztikával. És most itt az ideje, hogy visszakanyarodjunk ennyi kitérő után a magyar közélethez. A magyar fiatal is joggal érezheti, hogy ami 1945-ben volt, az nem az ő felelőssége. Az ő apját 1956-ban lőtték le Pesten. Ennek az ifjúnak nagyon nehéz már bemesélni a bűntudatot. De annál célszerűbb, mert csak akkor lehet irányítani. Ilyenkor jön elő a fenyegető mese: "ha nagyon magyarkodsz, akkor oda jutsz, ismét nyilas-csendőr uralom lesz Magyarországon." Ilyenkor az ifjú lelki szemei előtt felmerülnek e régi képek arról, amit ő nem ismert, csak hallott róla. Megjelennek a képek a gázkamrákról, amelyről gondosan eltitkolják, hogy azok sohasem voltak hazánk területén, bemutatják a csendőröket, hogy vagoniroznak, gondosan elhallgatva, hogy azok ugyanakkor a szélsőjobboldali nyilasok ellen is felléptek. Bemutatják Horthy kormányzó úr és Hitler találkozóját gondosan elhallgatva a Ribentropp-Molotov paktumot, vagy nem mutatva be azt a felvételt, mikor Roosevelt elnök Sztálinnal ölelkezett. Mert csak ilyen módon lehet fenntartani a bűnös nemzet érzésének bénító kötelékét. Kinek jó ez? Azoknak, akik eddig a kommunista hatalom védelmét élvezve az élgárdában voltak és akik most ezzel a módszerrel akarják elérni azt, hogy a közvetlen múlt borzalmairól elterelődjön a figyelem és az érdeklődés csak a messzi, nemzeti múlt "bűneire" összpontosuljon. Ezek azok, akik természetesnek látják, hogy Honecker, a szegény öreg bán- tatlanul elvonulhasson Chilébe. De egy hasonlóan öreg és százszorta jobban megszenvedett magyar embernek nincs kegyelem, ha az egy 45-beni állítólagos, sőt be sem bizonyí
