Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-11-01 / 11. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. november nosságra került okmányokból kiderült: a németek is készültek az atombomba előállítására és 1945 tavaszán már igen előrehaladott stádiumban volt a gyártás. És ha a RAF bombázói időben le nem rombolják a peenemündei kísérleti telepet és norvég ellenállóknak nem sikerült megsemmisiteniök az atomhasításhoz nélkülözhetetlen német nehézvíz készletet, lehet, hogy a náci hadvezetőség előbb jut az atombomba birtokába, mint az Egyesült Államok. Versenyfutás folyt akkor az idővel és a németek nem sokkal maradtak le: ám ez a lemaradás a teljes pusztulást jelentette számukra. 1944/45-ben komolytalan, ócska propagandafogásnak tartottuk a kefebajszú mázoló és Göbbels rikácsolásait a "csodafegyverről" és nevettünk, amikor azzal fenyegetőztek. Most kellett megtudnunk: ennek a veszélye nagyonis reális volt és ha a németek elsőként fedezik fel az atombomba titkát, valóban megfordult volna a kocka. Ha pedig ez bekövetkezik, szörnyű kataklizma várt volna a földre, maga a világvége: Hitler nem kímélte volna ellenfeleit és német csizma eltaposott volna minden más népet. Minket magyarokat is, akiket a porosz gőg a segédnépek /Hilfsvolk/ közé sorolt. Ebből is az a tanulság, hogy egy még le nem futott háború kimenetele mindig bizonytalan és történhetnek meglepetések. Márpedig egy kis ország vezetőinek minden eshetőségre számítaniok kell, mert a rossz döntésért is övék a felelősség.) Horthy és környezete sem hitt a német győzelemben, de kizárni egészen ezt sem lehetett s akkor azt kockáztatta volha az ország, ami akkor a legdrágább volt valamennyiünknek: a visszaszerzett trianoni területeket. Igen, Trianon, ahogy már írtam, ez volt akkor a kulcsszó, ami mindannyiunk szeme előtt lebegett. Aminek igazságtalanságait jóvátenni az egész nemzet leghőbb vágya és álma volt. Amiért minden nap imádkoztunk az iskolában, amikor elmondtuk a "Hiszek Magyarország feltámadásában" végződésű imát. Ez az álom részben megvalósult és azt a pillanatot egy életen át nem lehet elfelejteni, amikor 1938. november 2-án este a Várban, a királyi palota előtt a Felvidék egy részének visszatérte fölött ujjongó tüntető tömeg előtt megjelent az erkélyen a Kormányzó és csak annyit mondott népének: "Menjetek haza és álmodjatok még szebbeket". Álmodtunk is, míg aztán rászabadult Európára a háború réme és már nem tudtunk olyan önfeledten örülni sem Erdélynek, sem később a Délvidéknek. És ezeknek a visszacsatolt területeknek a jövője miatt aggódtunk akkor szüntelen: lehetett-e azok sorsát, jövőjét azzal kockáztatni, hogy csak egy lóra tesz a kormány és nem vesz számításba minden lehetőséget? A válasz nem lehet más, mint egyértelmű nem. Trianon akkor már közel húsz éve nyomta az országot és meghatározója volt minden lépésünknek. Az irredenta, revíziós politikát is felhánytorgatják Horthynak és "bűnlajtstromán" az is szerepel, hogy vissza akarta szerezni az elrabolt magyar területeket és minden cselekedetének hátterében a trianoni igazságtalanságok helyrehozásának szándéka állt. Aki olvasta a Kormányzó emlékiratait, ez annak minden sorából kitűnik és nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy érezzük: az 1938. november 6.-i komáromi bevonulás, amivel a trianoni bilincs első láncszeme elpattant, Horthy Miklós életének egyik legszebb napjai közé tartozott. Az akkori Magyarországon nem is lehetett volna más politikát elképzelni, mint csakis olyant, aminek tengelyét a Trianon elleni harc jelenti. Már jó pár éve olvastam egy, a magyarok iránt egyáltalán nem elfogult szovjet történész tollából azt a megállapítást, hogy ha az első világháború után akadt volna olyan magyar kormány, amelyik nem Trianon revízióját állítja programjának központjába, azt a népharag elsöpörte volna a helyéről. Ezt egy szovjet történész írta és amit állít, igaz. Akik felelőtlenül bírálják Horthyt, éppen azt a legfontosabb tényt nem veszik figyelembe, hogy ő egy Trianonban szétszabdalt, területének és népességének kétharmadától, természeti kincseitől megfosztott, a hat évig tartó háborúban kivérzett, a bolsevizmustól meggyötört, a románoktól kirabolt, lelkileg összetört ország élére került 1920-ban. Nem akarom most adatokkal untatni az Olvasót, hogy mit vesztett el az ország a békediktátummal és hogy milyen lentről, szinte nulláról kellett kezdenie a Csonka-országnak. Egyedül, magárahagyatottan, egyetlen szövetséges nélkül, acsarkodó ellenségektől körülvéve, akiktől semmi jót sem remélhetett. (Ami egyébként még hosszú évek múltán sem változott és miután a nyugati demokráciák elzárkóztak Magyarország elől, megváltoztathatatlannak tekintve Trianont, nem maradt más hátra, mint az olasz és később - amikor létrejött a Berlin-Róma tengely - a német orientáció. John F.Montgomery, az Egyesült Államok volt budapesti követe is céloz rá "Unwilling Satellite" című kitűnő könyvében, hogy Horthyt a nyugatiak valósággal beletaszították Hitler karjaiba, a kényszerű német szövetségbe.) De most nem erről akarok szólni, hanem pár mondattal azt szeretném még felvázolni - csak címszavakban, a teljesség igénye nélkül --, hogy mit ért el a magyar nép a két világháború közötti húsz kurta békeévben Horthy kormányzósága alatt? Először is a gazdaságilag teljesen leromlott ország az 1922-ben a Népszövetségtől kapott 250 millió aranykoronás kölcsönből olyan jól gazdálkodott, hogy négy év múlva már minden adósságát vissza tudta fizetni, az államháztartást egyensúlyba hozta és 1927-ben megteremtette a jó pengőt, ami rövidesen Európa egyik legértékállóbb valutája lett. A gazdaság talpraállt és a huszas évek végén a Magyarországot sem kímélő világgazdasági krízis után olyan fejlődésnek indult, hogy termékei és a magyar árúk keresett cikkek voltak az egész világon. Igaz, hogy létezett Mária Valéria-telep, ahol a megszállt területekről elmenekült tízezreknek kellett ideiglenes otthont biztosítani, ám ugyanakkor fellendült az építkezés, vidéken ONCSA-házak nőttek ki a földből és a szociális gondoskodás olyan társadalombiztosítási rendszert valósított meg, ami akkor világviszonylatban párját ritkította. A magyar oktatásügy hatalmas fejlődésnek indult, iskolák, egyetemek épültek, a főiskolai képzés az európai színvonal fölött járt. A politikai szabadság szinte korlátlan volt: az első kommün leverése utáni rövid korszakot (a sajnos túlkapásoktól nem mentes un. fehérterror hónapjait) leszámítva, az ellenzéki pártok szabadon működtek, a sajtót semmi és senki nem korlátozta, az iro
