Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
1993. január AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 27 munkásvezetők igazolták azt, hogy a munkásérdekek képviselete zajlik. Külön szerette,-hogyha valaki keresztény volt és ezen belül is katolikus. Sosem felejtem el, amikor 52- ben az ágit. prop. bizottságban először találkoztunk. Azt kérdezte, hogy van az apám? Mondtam, jól, köszönöm. Erre minden átmenet nélkül közölte velem: tudja, 19-ben mi Garbait azért választottuk be a kormányzótanácsba, hogy legyen valaki, aki szombaton majd aláírja a halálos ítéleteket. Hát maga meg azért van a Szabad Népnél, hogy legyen valaki, aki szombaton is tud vezércikket írni! Ami némi cinizmusra vall, de mutatja azt, hogy ő a munkásgyerek-katolikus gyerek mivoltomat megkülönböztetett káderértéknek tekintette az adott szituációban." Ismert a századelő történelme. Az első világháború után a magyar népre rászabadult az az erőszakrendszer, melynek - valóban nemzetidegen - irányítói olyan elemek voltak, mint Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó, Landler jenő - és sorolhatnám még az egy táborból valókat. Rémmesébe illő, de való, hogy Szamuely a Lenin-fiúkkal pánikban tartotta az egész országot, mert ahol megjelent páncélvonatával, ott parasztok, papok, köztisztviselők akasztott tetemei jelezték ottjártukat. Kérdés,hogy honnan került elő a háború után ez a patkányhad, a zsidó nép alja? Honnan vették a bátorságot erre az igazságtalan bosszúhadjáratra? Hisz a Habsburg-monarchia - és ezen belül Magyarország - a kiegyezés óta a legliberálisabb társadalmi és gazdasági rendszert tette lehetővé mindenki számára; az elkülönülésnek, kirekesztésnek és antiszemitizmusnak vajmi kevés jelei mutatkoztak. Egyes zsidó polgárok a kiegyezés után tettek szert olyan nagyméretű vagyonra, amit Kállay Miklós is említ, mások pedig rendi rímeket szereztek, amely az arisztokráciába emelte be viselőjét. A legcsekélyebb jogtalanság sem érte a zsidóságot. Sőt! Ellenkező esetben nem települtek volna be oly nagy számban előszeretettel a cári Oroszország pogromjai elől a lengyel és ukrán askenázik. A fentebb feltett kérdésekre nehéz feleletet adni; hacsak azt nem, hogy ezek az emberek saját etnoszukon belül is ahhoz az elfajzott csoporthoz tartoztak, mely szabadelvűségében anarchista-nihilista, s tagadja az erkölcs, a jog, a tövény, a tisztesség és az emberiesség fogalmát, és ennek tudatában cselekszik olyan dolgokat, melyek elkövetése minden tisztességes embert felháborít s azokban - természetesen - reakciót vált ki. (Lásd: ún. „fehér terror".) A legnagobb baj azonban, hogy ezek és a hozzájuk hasonló emberszabású lények nem tanultak a múlt példáiból. A második világháború után legalább ilyen véreskezű, gyilkos horda szállta meg politiai életünk baloldalát, melynek „elitjét" olyan nevek fémjelezték, mint Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Péter Gábor, Révai József és még sokan mások. Ezek a hóhérlelkületű emberek nem érték be azzal, hogy olyan katonai \ agy közjogi és politikai méltóságokon alkalmazzál a büntetőjog halált hozó eszközeit, akik - akár csak közvetetten is - felelősek voltak háborús vagy népellenes bűncselekményekben. Hosszú lenne a névsor, ha a kivégzett miniszterek, államtitkárok, köztisztviselők, katona-, csendőr-, rendőrtisztek névsorát közzétennénk - hanem bosszúszomjukat kitöltötték azokon az ártatlan, semmi bűnt el nem követőkön is, akiket koncepciós perekben ún. „népbíróságok" elé állítottak; mert az idegen hatalom által támogatott siserehad nem volt híján a fantáziának: ötlet kérdése volt csupán, hogy valakit felakasszanak, börtönbe zárjanak, vagy „csak" internáló táborba vitessenek. A közel fél évszázadot szenvedett magyar népben is felmerül a kérdés: ha a többségi népet és nemzetet képviselő kormány és a többségi kereszténységet képviselő vallások főpapjai megkövették a magyar zsidóságot az elhurcoltatásért, és azért, hogy nem voltak képesek megakadályozni a német nemzetiszocialista nagyhatalom - és az azóta kivégzett hazai kiszolgálói - által elkövetett embertelenségekért, akkor nem lenne-e ildomos, hogy a gyilkosoktól elhatárolódó, tisztességes zsidóság - mint kisebbség - is viszonozza ezt a nemes gesztust, amiért a keresztény magyar nép 1919-ben és 1945-től, a kommün ideje alatt oly sokat szenvedett a zsidó nép ez elkor- csosult fattyáitól? Még azt sem vonnám kétségbe, hogy 1849 után Haynau osztrák tábornok arcpirulás nélkül nem vállalta volna tizedrészét sem annak a magyarirtásnak, amit Kun Béla és Rákosi nyugodt lelkiismerettel megtett. Holott Haynaut idegen megszállóként tartotta nyilván nemzetünk. Ellentétben a zsidósággal, melyet testvérként befogadott üldözői elől és kenyeret - sőt nem egy esetben mesés gazdagságot - biztosított részükre. Kérdezem becsületes zsidó polgártársaimtól: nem lenne itt az ideje az adósság törlesztésének? Mert a magyar politikai közéletnek, a népi és nemzeti gondolattal elkötelezni nem tudó, vagy nem is akaró részének azt is feltétlenül figyelembe kellene vennie, hogy a kommunista nemzetirtás traumája óhatatlanul beépült a nemzet génjeibe, s ezért a magyar népet rendkívüli módon ingerli, valahányszoi „keresztény kurzusról", „nacionalista-soviniszta magyarságról", „utolsó csatlósról" és „fasiszta népről" hall, még ha tudja is, hogy manapság ezek kiötlői önmagukat minősítő, valóban nemzetidegen, törpe niemandok. Éppen ezért a magyar nép is jogosan elvárja, hogy megkövessék azok a magyarsággal sorsközösséget vállaló zsidó honfitársaink, akik elhatárolódnak ezektől a politikai vigécektől és saját népük söpredékétől. Minél előbb, annál jobb. /HUNNIA/ Mag F. Károly
