Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. október körben. Hogy két énje kell legyen az. embernek és örökké álarcban kell járni, mint valami ókori színésznek. Hogy képmutatás, hazugság, színlelés nélkül nem lehet élni és boldogulni, hogy örökösen szerepet kell játszani. Hogy az ember már nem nézhet nyugodtan a tükörbe, mert akaratlanul is megindul a nyálképzödése és legszívesebben sze- menköpné önmagát, amiért előre kell köszönnie a tömbbizalminak, akiről mindenki tudja, hogy azelőtt nyilas volt és a ma a rendőrség spiclije. De még a gyerek óvodai felvétele is tőle függ, mert ha nem pecsételi le a kérvényt, dobhatod a papírkosárba. Ha meg nem tetszik neki a fizimiskád, akár el is vitethet. Olyan szemét emberekkel kell udvariaskodni, akikbe normális körülmények között az ember a cipőjét sem törölné bele és színészkedni kell, szüntelenül színészkedni. Ki bírja ezt a végtelenségig? Volt, aki bírta. Akinek nem esett nehezére a kétszínűség, az örökös megalkuvás, a kompromisszumok sorozata. Irigylésreméltó emberek voltak ezek, akiknek jó akalmazkodóképességet adott az Ég. És még egyet: türelmet. Mert ebből nekem kevés jutott. Engem nem arra szült a jó Anyám — lázongtam azokban a hetekben álmatlan éjszakákon át hogy tétlenségre kárhoztatva, a paplan alatt meglapulva várjam, amig történik valami. Nem fűlik hozzá a fogam, hogy tétlenül, ölhetett kézzel elviseljem a kommunistákat, amikor tehetek ellenük valamit. Valahogy úgy éreztem, nem kivárni kell az eseményeket, hanem elébük menni. És ez az érzés egyre erősödött bennem, ahogy Szabó Miklós könyvét újra és újra végigolvastam, valósággal kipreparáltam, mint egy iskolai dolgozatot, amit elemeire szed a jó diák, hogy megtanulja a leckét. Igaz, tudtam, hogy a szerző notórius hazudozó, aki nyilván azért is eltúlozza az emigráció jelentőségét, hogy ezzel is igazolja besúgói tevékenységét (és a megszolgált júdáspénzt), meg kissé növelje önmaga értékéi, de ha az írásának csak a negyede igaz, már munkát, tevékenységet, aktivitást jelent. És még azt is jelenti, hogy vége a képmutatásnak: az ember kimondhatja igazi érzéseit a kommunizmussal szemben és megírhatja az igazat. Hát nem lesz nagyszerű? Itt dőlt el a hetekig tartó belső vívódás, hogy ötven éves fejjel otthagyhat-e az ember mindent, szülőföldet, otthont, rokonokat, viszonylagos biztonságot és nekivághat-e a bizonytalannak? Akkor úgy éreztem: ha van célja ennek a lépésnek, akkor nem szabad habozni. Otthon csak némán várni, tűrni és megakudni lehet. Az emigrációban tenni is lehet valamit és az feltétlenül több, még ha a Szózattal, az. "itt élned s halnod kell" parancsával kerülök is szembe. Hamis pátosznak hangzik, de akkor valóban azt mérlegeltem: hol tudok többet használni? Befelé hol őrizhetem meg jobban az. önbecsülésemet és kifelé hol tehetek többet a magyarságért? Nem volt könnyű a döntés. De az álmatlan éjszakákon azt szuggeráltam magamnak, hogy még a puszta jelenlét is részesévé tesz. annak a világméretű csalásnak, ami a szocializmus cégérét viseli hazámban és ahhoz akármilyen szinten asszisztálni, bűn. A babitsi sorok doboltak a fülemben reggel-este: a gyilkosok közt cinkos, aki néma. Nem, én nem leszek tovább néma - döntöttem el. Inkább vállalom a kockázatot, hogy kinyithassam a számat, minthogy továbbra is egy legyek a kilencmillió néma között. És gyötrő tépelődés, vívódás után döntöttem. Elveszítettem sokmindent, de megnyertem lelkem békéjét. S azóta tudom, mi a feladatom és ez kitölti az életemet. Milliomos nem lettem, de lélekben - úgy érzem - gazdagodtam. S ha újra kellene dönteni, ma is így döntenék: itt állok, mert mást nem tehetek... Lám, mindez annak a forradalmi szabadságharcnak évfordulójára szakadt ki belőlem, aminek 37 év előtti emléke még ma is inspirál és erőt ad a vállalásokra. Ez az önvallomás cl kell gondolkoztassa mindazokat, akik számára Ötvenhat már nem több egy történelmi dátumnál és csak megszokásból emlékeznek e nemzeti ünnepre. De annak tartalma, hogy a gonosszal akkor is szembe kell szállni, ha a sikerre a legkisebb reményünk sincs, már hidegen hagyja őket, nem jut el sem a szívükig, sem az agyukig. S ezért vesztett utat a mai magyar társadalom: a tettektől elszokott és nincs ami vezesse. Forradalmunk idei évfordulóján talán még nem késő, hogy ezekről elgondolkozzunk. Ha 56 csillagára vetjük szemünket és követjük fényes ívét, amit századunk sötét egére húzott, még visszatalálhatunk a helyes útra. Az Ötvenhatos Hősök emlékoszlopa a 301 -es parcellában. Fotó: Lezsák Sándor
