Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
1993. május AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 rovására, zsidó vallású tisztek ezrei harcoltak váll-váll mellett magyar származású bajtársaikkal együtt az orosz fronttól az Isonzó pokláig és éppúgy kaptak kitüntetéseket -- nem is egy közülük kiérdemelte még a Signum Laudist is mint akárki más. Azokban az időkben semmiféle diszkrimináció sem volt még zsidó és nem-zsidó között, ért- hetlen tehát az a sötét ószövetségi gyűlölködés, amivel az összeomlás heteiben a zsidóság szembefordult a magyarsággal és bosszút állt valamiért. De vajon miért?... így kezdődött... Amikor 1919-ben a bolsevizmus átcsapott Magyar- országra, a Tanácsköztársaság vezetői csaknem teljes egészében zsidók lettek. Ez olyan történelmi és statisztikai tény, amin jószerivel még vitatkozni sem lehet. (Ki ne emlékeznék a kor kínban fogant adomájára, hogy Garbai Sándor csak azért került be a direktóriumba, mert kellett valaki, aki szombaton is aláír...) S ezen az sem változtat, hogy a vörös terror nem kímélte a gazdag zsidókat sem és voltak helyek, ahol a Lenin-fiúk magyar parasztok mellé a falu szatócsát, meg a burzsuj zsidó bérlőt is felakasztották. Landeszmann úr minderről nem hallott. Amikor az interjút készítő újságírónő felveti, hogy a zsidók "nem ismerik be a hibáikat, amiket elkövettek" és megemlíti az első kom- münből Kun Béla, Szamuely Tibor és Landler Jenő nevét, Landeszmann György visszakérdez: "Hányán politizáltak abban az időben?" Ezzel nyilván azt akarván jelezni, hogy még sokan mások is, de az antiszemiták célzatosan mindig ezt a pár nevet ragadják ki a többi közül. Landeszmann úr téved: 42 népbiztos és helyettes népbiztos közül 35 volt a zsidó. És Korvin Ottó bőrkabátos terrorlegényei között, akik a piszkos munkát végezték, mutatóba is alig találunk mást, mint zsidót, talán az egyetlen betegesen szadista Cserni Józsefet kivéve. Hogy a proletárdiktatúrában miért volt olyan aránytalanul magas a közszereplő zsidók száma, arra általában az szokott lenni a válasz, hogy a zsidók fogékonyabbak az új szellemi áramlatok, a reformer eszmék iránt. Valóban: a kommunizmus előhírnökei és későbbi megvalósítói között külföldön is minden országban dominálnak a zsidók (bár az igazán kultúrált zsidók lelkivilágától távol állnak a bolsevista tanok) s az, hogy sokan közülük intellektuális érdeklődést mutattak a marxi elgondolások iránt, az rendben van. De az már nincs rendben, hogy többségük ezeket csak eszközül használta fel a rablásra, aljas ösztöneinek kiélésére, aminthogy még ez sem indokolja a 133 napos rémuralom kegyetlenkedéseit, nem ad magyarázatot arra, miért fordultak szembe olyan vak gyűlölettel a proletárdiktatúra hangadó zsidói azzal a néppel, amelyik befogadta őket? Akkor mit bossszultak meg?... Landeszman György minderről most hall először, hiszen amikor az újságírónő újra emlékezteti a Lenin-fiúk kegyetlenkedéseire, azt kérdezi: "Ez hol van leírva? Honnan veszik ezt?" Mit lehet erre mondani?... Ám azt kérdezheti valaki, mire jó a múltat bolygatni, felhánytorgatni 70 év előtti eseményeket, amelyekért nem lehet felelőssé tenni a mai zsidóságot. Nem is teszi senki, de a továbbiak megértéséhez szükséges az előzmények ismerete. És az előzményekhez tartozik a 19-es rémuralom, az azt követő "fehér terror", majd a Horthy- rendszer konszolidációja, a zsidótörvények és a háború ezt követő korszaka, ami beletorkollt az újabb, ezúttal ellenkező előjelű rémuralomba. Ezeket mind számba kell venni ahhoz, hogy megértsük -- megpróbáljuk megérteni- az 1945 után ránkszakadt második kommünt. Mert akkor már volt miért bosszút állniok, habár a magyar nép egészével szemben ezeket az indulatokat aligha lehet jogossá tenni. És így folytatódott... Persze, ami azt a sokat emlegetett fehérterrort illeti (anélkül, hogy bagatellizálni akarnám például a Britan- niás-különítményesek megtorló atrocitásait), figyelembe kell venni azt is, hogy ~ bár ez sem mentség a törvénytelenségekre - csak rövid ideig tartott és a zsidók érvényesülésének a Horthy-korszak alatt később semmi sem állt útjában. Egy 1920-as statisztika szerint már egy évvel a kommün után a pénzügyi és kereskedelmi életben 80 százalékos volt a zsidók aránya, az ügyvédeknek és az orvosoknak, valamint ezer holdnál nagyobb birtokok bérlőinek jóval több mint fele volt zsidó. Az meg már egyenesen közhely, hogy a sajtóban és a színházi, művészeti életben is ők jelentették a többséget, noha országos arányuk nem érte el az 5 százalékot. Miért? Nos - ismerjük el! — nyilván mert tehetségesek, szorgalmasak, igyekvők voltak és olyan területeken is jeleskedtek -- mint a gazdasági életben ~, ahová a dzsentroid keresztény középosztály fiainak derogált elmenni. Azt már nem is említem, hogy az "ellenforradalmi" Horthy rendszer egy-két év alatt fátyolt borított a múltra, amnesztiát adott a bűnösök legtöbbjének, olyannyira, hogy még az emigránsok zöme is hazatérhetett, ha akart. (Említsem-e itt, hogy a második kommunizmusban még 30-40 év után is megbélyegzettekként kezelték a régi rendszer híveit, az emigránsokat úgy kiközösítették, hogy annak hatása még napjainkban is tart? Vagy emlékeztessek Franczia-Kiss Mihályra, akit harminc év után akasztottak fel réges-rég elévült bűnei miatt? Vajon hogyan vélekedtek erről a mai Alkotmánybíróság igen tisztelt tagjai, akik akkoriban már valamennyien gyakorló jogászok voltak? Elaltatták jogérzéküket és hallgattak? Idézzem Babitsot a gyilkosok közt cinkosokról? Minek. Landeszmann úr és társai úgysem értik meg azt, mert nem akarják megérteni. Hiszen talán Babits sem létezett, ahogy- szerintük -- nincs más magyar kultúra, mint a bőgatya és a fiityülős barack...) Ahogy sovány indokolás van arra, miért vettek részt a zsidók messze számarányukon felül az első kom- münben, annyira meg lehet érteni (az ő szempontjukból), hogy mi vonzotta őket 1945 után a kommunista pártba, a politikai vezetésbe és az olyan erőszakszervezetekbe, mint az ÁVH. Erre többféle magyarázat is van: a nácizmus éveiben elszenvedett megpróbáltatásokért és megaláztatásokért akartak elégtételt venni, hogy szolgálatába szegődtek az őket "felszabadító" kommunista hatalomnak, ami iránt legtöbbjük valóban őszinte hálát érzett. (Kivéve talán azt a párezer zsidó honpolgárt, akit a ruszkik
