Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
1992. április Amerikai Magyar Értesítő 7 hát olyan elegáns az a nő. Én meg már majdnem azt hittem, hogy valami mocskos átmentett kommunistának kell köszönetét mondanom... Barátja nem felelt, így rövid időre János is elhallgatott. Úgy tűnt, csak azért, hogy erőt gyűjtsön az újabb kitöréshez. A tábla, amit botjával nagyot sújtva kivert a tüntető kezéből, ott feküdt a földön, ahová esett. "Se Isten, se hazar — olvasta újra meg újra. Az sem okozott már neki elégtételt, amit tett, hiszen ez csak egyetlen tábla. Volt nekik több is, talán ocsmányabb is. Rengeteg volt, rengeteg, pedig ez az egy is túl sok lett volna... Nem bírta tovább, megint kitört:- Mondom, hogy gyávák voltak. Ok is hibásak. Ez ma nem történhetne meg. Bűnösök mind, nemcsak Kádárék, nemcsak a bírák és hóhérok, meg pufajkások. Tudom, hogy igazam van. Ezek most nem ágálnának itt, ha ők nem lettek volna gyávák, ha teszik a dolgukat. Nézd meg, hát érdemes volt? Ezért? Ezekért? Eddig mindig azt feleltem magamnak, persze, hogy érdemes volt, megint ugyanúgy csinálnám. Megint nem gondolkodnék. Harcolnék... De most?... Megszokta már, hogy barátja kevés beszédű, azért is voltak barátok, jól megfértek együtt, Pali hallgatta, hogy ő mesél, beszél, töpreng, de azért néha-néha maga is várta a feleletét. Egy-egy egyetértést, kérdést vagy legalább egy közbe- hümmögést, amit lehetett így is, úgy is érteni. Most meg semmit se szól, csak hallgat. Ha nem ért egyet, legalább megmondaná, ha meg ő is úgy gondolja, legalább bólintana. Érzi ő azt is. Odafordult. Amióta fölugrott a nagy hőstett elvégzésére, most nézett először Palira.- Mi van, Pali? Rosszul vagy? Megfogta a csukott szemű, hátravetett fejű ember kezét. Meleg volt. Élt, de láthatóan rosszul volt, felelni nem tudott.- Úr Isten! Mióta rosszul lehet már, én meg oda se figyelek! Én ölöm meg... Én. Éppen én! Orvos!! Orvost! Mentőt! Gyorsan! Segítséééég! - ordítozta tele a teret felugorva, ahogy a tüdeje bírta. Egy fiatalember futni kezdett a tér másik oldaláról feléjük.- Istenem, segíts! Pali, Palikám, édes barátom, bírd ki! Ez orvos, ott a táskája, látom... Tényleg orvos volt. Pillanatok alatt a padra fektették a beteget, az orvos fölé hajolt, kinyitotta a ruháit, megvizsgálta, de mire végzett, komoly kis tömeg verődött össze körülöttük. Valahonnan még egy pohár víz is került, hátha pont az segít. Egy kövér asszonyság tartotta kezében, haja kócosán, szemében rémület, lábán csámpás, széttaposott papucs. Az orvos fölegyenesedett, körülnézett és odaszólt a legbizalomgerjesztőbbnek talált, egyetemista forma fiúnak:- Szaladj telefonálni! Itt van pénz, hátha nincs nálad apró. Mentőt azonnal. Infarktus. Nem túl erős, de sürgősen kórházba kell vinni... Doktor Kisváry vagyok. Maradok mellette. Rohanj!! János tehetetlenül toporgott a tömeg közepén. Az emberek beszéltek, szünet nélkül, szinte mind egyszerre. A padok öregjei már mind ott szorongtak az esemény közelében. Bizonygatták, hogy az a hazátlan huligánbanda teszi a sírba ezt a rendes öregembert. Azok, akik az előbb itt elvonultak. Mert biz azoknak se Istenük, se emberük, nincsenek azok tekintettel senkire, még az ilyen idősebbekre se; biztos nem anya nevelte őket! Bitangok! Átkozott bitangok! Pedig milyen nagyon rendes ember vót szegény - hallotta János a mindig az ő padjukkal szomszédos pádon üldögélő öregasszony hangját. Azét, akit ma véletlenül megzavart a szunyókálásában. Oda akarta neki kiabálni mérgesen, hogy ne temesse, él még a barátja, de máris feltűnt a szirénázva vágtató mentőautó és magára vonta a tömeg figyelmét. Szinte csak másodpercekben mérhető az az idő, ami alatt barátját bepakolták. Indult ő is, hogy elkísérje, velemenjen, de nem engedték. A fiatal orvos ment vele, aki segíteni sietett. Mielőtt felszállt hátra, még a csendes rémülettel álldogáló öregúr markába nyomta névjegyét.- Hívjon fel, bácsi, majd elmondom, mi van a barátjával - s ezzel elrobogtak. János nem ült vissza a padra, nem volt kedve kitárgyalni, ezzel újra végigélni a történteket. Szorongatta, nézegette a névejegyet, úgy érezte, már csak ez a darab papír maradt a barátjából, ez az egyetlen szál kötheti még össze őket. Ezen tudhat meg még valamit, talán. Talán csak a legutolsó hírt. Megborzongott és elindult hazafelé. A botra most nagyobb szüksége volt, mint eddig bármikor. Ólomsúlyú lelkét is rá kellett támasztania, hogy azzal együtt maga is össze ne rogyjon. Otthon nem csinált semmit, csak úgy volt és várta az idő múlását. Este meg telefonálgatott. Negyedszer is föl kellett csoszognia az alagsorból az utcai telefonhoz, ami szerencséjére most működött. Végre otthon találta a doktort. Bemutatkozott, de tudta, hogy ez nem mond semmit, így hozzátette:- Az az öregember vagyok, akinek ma elkísérte a barátját a mentőkocsival. A szíve..., ha emlékszik a doktor úr... - Nem bízott abban, hogy emlékszik. Ezeknek az orvosoknak rengeteg dolguk van, és egyik beteg olyan, mint a másik. Hát még egy teljesen ismeretlen öregember, aki az utcán lett rosszul - töprengett és készült a további magyarázkodásra, hogy azonosíthassa magát, de erre nem volt szükség.- Tudom, bácsikám. Ne haragudjun, hogy későn értem haza. Túl sok volt a beteg a rendelőben..., de nem ez érdekli magát. A barátja jól van. Sikerült beérni. Elég gyorsan kapott segítséget, még időben. Szerencséje, hogy maga olyan hangosan kiabált. Kisebb infarktusa volt, de holnap talán már kijöhet az intenzív osztályról. Látogatni még nem szabad, de kérem, hívjon fel holnap is, körülbelül ilyen időpontban. Majd utánaérdeklődöm és beszámolok ismét. Szépen megköszönte ezt a szokatlan szívességet és hazacsoszogott. Másnap nem ment ki a térre, bár még egészen szép őszies idő volt, és hamarosan már úgysem mehetnek ki, a hidegben nem lehet elüldügélni. Csak várta, hogy este legyen és érdeklődhessen. Meg is tudta, hogy minden rendben van, bár Palinak még akár egy hétig is bent kell maradnia, nincs, aki otthon ápolná, de holnap már bemehet hozzá meglátogatni, biztosan jólesik neki, attól gyorsabban gyógyul, harmincötös szoba... Reggeltől készülődött. Elment a zöldségeshez, megnézte az árakat és megszámolta összes maradék pénzét. Lemondott a három szem narancs vásárlásáról, egyet meg szégyellt volna vinni. Két kisebbet kért. így maradt még any- nyi pénze, hogy a nyugdíjig mindennap vehet kenyeret, egy
