Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-03-01 / 3. szám
1992. március Amerikai Magyar Értesítő foglalkoztak. (Az ügynökökre még visszatérünk.) Erre az időre esik a kádári politika hangváltása is: a hatvanas évek végétől és a hetvenes évek elejétől kezdve egyre tompították annak a propagandának az élét, ami az emigránsok ellen irányult és lassan, fokozatosan áttérve a mézes-mázos hangvételre,megpróbálták áthangolni őket a "Haza" irányában. Ez volt az a korszak, amelyben Kádárék arra törekedtek, hogy a haza, a szülőföld fogalmát összemossák a rendszerrel és ügyes csúsztatással azt szuggerálják a távolraszakadt magyaroknak, hogy mivel más, mint szocialista Magyarország nem létezik, aki ennek tényét tagadja, az a hazához lesz hűtlen. Ez volt az a kor, amikor a sinordénesek úgy érveltek, hogy el kell fogadnunk azt, hogy Magyarországon szocialista rendszer van és ha kapcsolatot akarunk tartani a szülőfölddel, akkor a kormányt nem kerülhetjük meg. És ez volt az az idő, amikor az itt-ottosok csillapítani igyekeztek a nemzeti emigrációt, hogy nem szabad teljesíthetetlen, túlzott követelésekkel előállni, mert az elmérgesíti a viszonyt, a Nyugati Magyarság köre pedig gáláns módon megvédte Kádárt, mondván, minek ingerelni és tiszteletlenül írni róla, hiszen mégiscsak egy ország vezetője és az ilyesmi ugye nem illik jobb körökben. Sőt ez az obskúrus sajtóorgánum -figyelem, Nyugati Magyarságot terjesztő és propagáló budapesti Külügyminisztérium! - még a szovjet csapatokat is védelmébe vette, azt írván, hogy addig jó Magyarországnak, amíg az oroszok ott vannak, mert nem kell tartani pl. a románoktól... Nem akarok eltérni a tárgytól és a kádári propaganda új irányairól, az emigrációban tevékenykedő hídépítők - a rendszerrel lojális emigránsok különös, se hal, se hús fajtájának - aktivitásával foglalkozni, de ha jól megnézzük, ez az aktivitás bizonyos szálakon összefügg a hazai propagandaszervek, elsősorban a Magyarok Világszövetsége áthangolási igyekezetével. Bizonyos szálakon: mert a mai napig sem tudjuk, hogy kik voltak azok, akik hivatásszerűen dolgoztak az emigrációban, mint a hazai III/III. ügyosztály beépített fizetett ügynökei, vagy csak önkéntesen, tudva-tudatlanul játszottak kezére Kádáréknak, amikor szószólóivá váltak a hídépítésnek, akarva-nem akarva a rendszer érdekeit szolgálván. De ahogy az otthoni III/III. ügynökök névsorának publikálásától ódzkodik a mai kormányzat (valószínűleg azért, mert attól fél, sok jó emberének sötét kapcsolataira derülne fény), ugyanúgy, sőt talán még erélyesebben tagadta meg a nyugati ügynökök listájának nyilvánosságra hozatalát, nem fogják elhinni, kedves Olvasóim, milyen indoklással! Valamelyik magát a rendszerváltozás(?) utánra átmentett főrendőr úgy nyilatkozott, hogy nem adhatják ki a neveket, mert ugye minden rendszernek - a mostaninak is - szüksége van külföldi kémhálózatra és vajon ki fog a jövőben ilyen feladatra vállalkozni, ha most azt látja, hogy leleplezik az eddigi ügynököket? Megáll az ember esze az ilyen indoklástól! Én inkább arra gyanakszom, hogy azért zárkóznak el a kétkulcsosok leleplezésétől, mert ez is benne volt a paktumban és mert a régi, kipróbált ügynökök szolgálatait a mai kormányzat is igénybeveszi. Hiszen arra is van precedens, hogy régi közismert ügynököt diplomáciai 5_ megbízatással jutalmaztak (ezek azok az "emigránsok", akikre egyesek - pl. Benedek István és társai - hivatkoznak, hogy a kormány messzemenően elfogadja a nyugati magyarok segítségét, csak éppen megválogatja, hogy kivel áll szóba...) és két eklatáns példát is fel tudok hozni a közelmúltból, hogy a budapesti rádióban — s talán a televízióban is, ezt nem tudom pontosan - szerepeltettek két olyan közismert "B-egyént" (van-e ki nem ismeri ezt a régi csendőri meghatározást?), mint a nyugati kalandjairól Kádárék áldásával könyvet publikált Szabó Miklóst és a Nyugati Magyarság érdemes alapító-főszerkesztőjét, Miklóssi Istvánt! Szabó Miklósnak régen a börtönben volna a helye és a hazai igazságszolgáltatás szégyene, hogy még ma is szabadlábon grasszál - sőt a rádióban fórumot kaphat, amire a nemzeti emigráció képviselői aligha számíthatnak - , dehát ezek a világéletükben kettős játékot játszó kalandoroknak mindig mindenütt találnak pártfogót. Éppen a rádiónál ne találnának, ahol megállt az idő és az SzDSz- uralom konzerválta a kádári konszolidáció társadalmi konszenzusra alapozott puha diktatúrájának "aranjuezi szép napjait", amelyek légköre és szellemisége - pláne 1980-tól, a világbanki kapcsolatok felvételének évétől - nagyon kedvezett a kétkulcsosoknak. De otthonosan lubickoltak benne a "rózsaszínű akváriumban" kitenyésztett új intellek- tuelek generációi is, akiknek akkor nyugatról és keletről egyaránt kiokosított és a gazdasági csődre, illetve annak megelőzésére felkészített, Harvardon és New York-i kripto- kommunista-liberális egyetemeken képzett reprezentánsai már annak idején kiszemeltettek a jövő vezető pozícióira. Persze lehet, hogy ők is szenvedtek - nemrégiben hallottam valahol, hogy többféle szenvedés van --, szenvedtek a maguk módján: nem csinálhattak olyan gyorsan karriert, ahogy szerettek volna, nem publikálhattak korlátlanul, nem azt a katedrát kapták, amire a foguk fájt és egy-két ösztöndíjból is kimaradtak, esetleg az útlevelet is megvonták tőlük pár évre, afféle fegyelmezésképpen, hogy el ne bízzák magukat és hogy a hatalom éreztesse: a gyeplő még az ő kezében van. Igen, ezek is a szenvedésnek különböző változatai, de azért valahogy elviselhetőbbek, mint a kőtörés vagy a szénlapátolás egy bányában, a vagonkirakás vagy betonkeverés, hogy arra a szenvedésre most ki se térjek, amit akkor érezhetett valaki, amikor sokéves belső emigráció, a társadalom peremvidékén való vegetálásából nem látott más kiutat, mint hazája elhagyását, a bizonytalanba való ugrást, az emigrációt. Megint mellékvágányra keveredtem, de talán ezek is összefüggenek a Magyarok Világszövetsége és az általa háttérből irányított segédcsapatoknak, a nyugati ügynök- hálózatnak tevékenységével. Azzal az aktivitással, amely az emigráció infiltrálására, megosztására és szétzilálására irányult, feltétlenül. Mert - hogy visszakanyarodjak az MVSz-nek az 1960-as évek vége után útbaindított új programjának, a mézesmadzag-taktikának a vázolására - amilyen arányban csökkent az emigráció szidalmazása és ahogy fokozatosan alakultunk át hazaáruló disszidensekből "távolba szakadt hazánkfiaivá", úgy indult meg a hazacsalogató propaganda, melynek eszköze és irányítója az agyafúrtan szerkesztett honvágyújság, a Magyar Hírek volt.
