Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
diktatórikus lenne. Ám ha mi, ellenzők belépnénk hozzá, akkor kiszavazhatnánk ezeket az urakat. Ez az érvelés nemcsak csúnyán sántított, de többszörösen nyomorék volt! Egyrészt: hogyan lehet demokratikus módszerekre hivatkozni olyanok esetében, akiknek vezetőségbe kerülésekor nagyon-nagyon távol állt a demokrácia, s annak módszerei tőlük is, a szervezettől is, "beválasztásukkor", ill. inkább válogatásukkor is? Vagyis hát: diktatórikus, kiválasztásos és lefizetéses módszerrel kerültek be. Miért kellene most olyan kényesen vigyázni a demokráciára velük kapcsolatosan, ha maguktól nem mentek, nem vonták le a konzekvenciákat és nem adtak utat a demokratikus nódszereknek? Másrészt: miért is kellene nekünk most, vagy kellett volna egy évvel ezelőtt a korpák közé keveredni, ha évtizedekig nem tettük, sőt kényesen vigyáztunk arra, nehogy bemocskolódjunk bizonyos félreérthető és tisztátalan "keveredésekkel"? Aki ugyanis mocsárba lép, az belesüppedhet, s ha nem is fullad bele, az biztos, hogy sáros-mocskos lesz. Nem boldogultak hát legtöbbünkkel, mert minket addig sem hatott meg a mézesmadzag, sem hiúságunk "paradicsomi kígyó" módszerű legyezgetése, bár amolyan "cégünk reklámjának" kiválóan alkalmazhatók lettünk volna, legitimálni úgy az új - valakik által "megbízott" - vezetést, mint a régi választmányt és a régi.új módszereket. Erre annál inkább szükség mutatkozott, mert az elszakított területek magyarsága a Világszövetség első, hajszálrésnyi ajtónyitására betódult, hiszen számukra létmentő lehet és kellene is, hogy legyen egy erős magyar szövetség, amely átfogja a világot, legalább úgy, mint a Szövetség Fiai nevű hathatós szervezet. Gyorsan fel is használta őket az "átalakító" főtitkár és vezetőség olyan propagandacélokra, amelykre minket - leszámítva a néhány "pozícióért mindent" jelszavú, taposókönyöklő nyüzsgöncöt, társutassá vált nyugati magyart - nem tudott megszerezni. A környező országok kisebbségi szervezetei csapatostul léptek be az első adandó alkalommal, s ezt használták fel érvként felénk, már-már lelkiismeret- furdalást okozva néhányunkkan ezügyben. Ám a mi derekunk-gerincünk már nagyon megmerevedett! Törik inkább, mint nádszál-szerűen hajladozna. Mi csak azt láttuk, hogy az ajtót ugyanazok nyitották résre az elszakítottaknak, akik mindaddig hét lakattal zárták be előttük, és még jól el is torlaszolták, hogy tudomást se kelljen venni róluk. Velünk akartak anyaneylvi konferenciázgatni, holott mi akkor és úgy beszéltünk, írtunk, énekltünk vagy tanítottunk magyarul, ahogy kedvünk - és pénzünk - tartotta, miközben a Kárpát-medencében folyamatosan irtottak mindent, ami magyar. Azonkívül - ha emlékezetünk nem csal, márpedig ebben a hosszan fájó ügyben biztos, hogy nem csal! - mi voltunk a fasiszták, revizionisták, soviniszták, nacionalisták, irredenták (nem tudom, mi minden maradt még ki a ránk kitaláltakból, de bizonyára kimeríthetetlen, a románokéval vetekedő a szókészlet!), akik szót mertünk emelni az elszakított szenvedőkért, s ez "nem volt politikus" és természetesen nem fért össze a bolsevik-internacionalizmus eszméivel és "viselkedési normáival". Ám nem mi változtunk meg, csak a világszövetségi köpönyeg, s a december 11-12-ére puccsszerűen összehívott 1992. január 7_ közgyűlés a mi számunkra is elfogadhatóvá akarta varázsolni e mocsokfoltos rongydarabot. Remélem, sikertelenül, mert az ármánykodás rosszul sikerült, lelepleződött. Most végre a hazai figyelők előtt is. Ezért a továbbiakban a gyűlésen részt vevő Pusztaszeri László hazai újságíró beszálolójából következnek idézetek. Úgy gondolom, értékelése éles szemre, értő, nemzeti szívre vall, bár az is egyértelműen kiderül belőle, hogy a közgyűlés résztvevőit és s hazai sajtót nem tájékoztatták arról az "apró" epizódról, amely a clevelandi Magyar Kongresszust közel egy napig tarkította. Nevezetesen arról, hogy Komlós főtitkár úr elé, szívhez szóló beszéde befejeztével kivitték két, nem is túl rég általa írt cikkecskéjét, hogy szíveskedjék felolvasni. Nem tette meg, ám a teremben ülők mindegyike tudta, hogy egyik Kádár elvtársat, másik Miklós Imre elvtársat dicsőítette, azokban az időkben (1989), amikor az már csöppet sem volt kötelező. Önkéntes, belső indíttatásból fakadó alkotásnak tekinthető mindkettő, s ez olyan határozat meghozatalára készetette a clevelandi kongresszust, hogy Komlós úr lemondását követelje, illetve annak biztos teljesítésére szavát vegye. Adta is. Olcsó az nála, mert hanarosan és többször vissza is vette. S ezt nem (csak) én mondom! Inkább idézem Pusztaszeri Lászlót: "Mint ismeretes, december ll--12-én lezajlott a Magyarok Világszövetsége sok kapkodással és szabálytalansággal tarkított közgyűlése. A sebtében összehívott fórummal a régi, csonka elnökség nyilvánvalóan azt kívánta elérni, hogy még a jövő évi állami költségvetés törvénybe iktatása előtt a szervezet legitimálja, s önmagát újraválasztassa. ...Az események azonban más fordulatot vettek.' Ezután ismerteti a szerző a szövetség körül felparázslott előzetes viták tényét és a szövetség pártállami múltját, tevékenységét, amelyről - szerinte is — csak az emigráns sajtóban lehetett olvasni és tudni, otthon nem. "A pártállami rendszer ugyanis igyekezett gondosan elrejteni a hazai nyilvánosság elől ezt a számára oly fontos intézményt, amely 1948 után már korántsem eredeti rendeltetésének megfelelően működött. Az 1956-os forradalomig inkább a propagandát, ezt követően azonban az emigráció bomlasztását és a hírszerzést szolgálta.’ Mennyire jól tudtuk mi ezt, és mennyire elítéltek minket, ha ki mertük mondani. S lám, eljött az ideje annak, hogy otthon mondták ki! "...Az állapárti külügyminisztérium fiókintézményéből időközben független társadalmi szervezetté alakult világszövetség újonnan kinevezett, ideiglenes főtitkára, Komlós Attila református tiszteletes, a Reformátusok Lapjának főszerkesztője pedig tévedésből vagy meggyőződésből, nemcsak gyökeres változtatásokra, de még a régi "káderállomány' kicserélésére sem szánta el magái. Miközben az ezer léktől süllyedő régi bárka foldozásán tüsténkedett, a viták tovább folytak, és egyre inkább a széles nyilvánosság elé kerültek. A legfőbb vitakérdések talán akként foglalhatók össze, hogy lelkiismeretlen politikai ambíciók nem verhetnek éket a területi elcsatolások következtében a szomszédos országokban élő, valamint a zömmel politikai okokból elmenekült nyugati magyarság között." Sajnálatos, hogy a közgyűlésről telefonon beszámoló egyik képviselő mégis azt mondta, hogy a kisebbségieket jól szembe állították velünk, egészen ellenségesen viselkedtek, mindaddig, amíg a nagy Amerikai Magyar Értesítő
