Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
1992. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ < "7 I í BENEDEK ISTVÁN (Budapest) Kifütyülhető-e a köztársasági elnök? A kérdés nyilvánvalóan provokatív. Legcélszerűbb volna nem válaszolni rá. Vagy csak egyetlen szóval, igennel vagy nemmel. Igen, mert demokráciában a vélemény nyilvánítás szabad. Nem, mert a nemzeti ünnep szónokát pfujozni illetlenség. Ezek a válaszok egyformán igazak ugyan, mégis hamisan csengenek. És amennyiben igazak, semlegesítik egymást. Ha belemegyek a kérdés latolgatásába, nem az egyszavas válaszért teszem. Miért is vindikálnám magamnak a jogot az ítélkezéshez? És mit is számítana a véleményem? Pecízen a véleményem igy hangzik: igen is meg nem is. Érjük be ennyivel. Csakhogy ennek az ügynek vonzatai vannak, előzményei és utózöngéi, amelyek talán fontosabbak magánál az eseménynél. Ezekről érdemes elgondolkozni. Az előzmények azzal kezdődnek, hogy közös megegyezéssel - amelyben nemcsak a kormánykoalíció meg az ellenzék vett részt, hanem az egész nép - éppen Göncz Árpádot választottuk köztársasági elnökké, és ennek mindenki örült. Jól ismert, szerény és megnyerő közéleti férfi volt, közepes író, jó fordító, az írószövetség elnöke, Bibó István elkötelezett híve, hátamögött 56-os forradalmár málttal és tán hatévi börtönnel. Örült a kormány, hogy az ellenzék olyan jelöltet kínál, akivel várhatóan együtt tudnak dolgozni, hiszen csak nem felejti el, amit nehéz időkben Antal tett érte, és különben is közös célért harcolunk. Örült az ellenzék, hogy olyan tagját emelheti magas polcra, aki ezért cserében engedelmes kiszolgálója lesz. Örültek a keresztények, mert jó magyar embernek nézték az elnököt, és örültek a zsidók, mert az elnök nyilvánosan izraelita vallásúnak vallotta magát - ami egyébként egy kicsit mindenkit meglepett. Ezzel kezdődött tehát, általános elégedettséggel és bizakodó várakozással. Jóságát kissé túlzottnak éreztük, amikor mindenkinek amnesztiát hirdetett: az emberekben még élt - ma is él - az igazságtétel igénye. De elfogadtuk, ezzel együtt. Furcsa volt az is, hogy hirtelen úgy járja a világot a színdarabjaival, mintha igazi író volna. Ám ez sem volt baj, hadd örüljön a látszat-sikerének, ennyi évi börtön után megérdemli. A baj a taxis blokáddal kezdődött, amikor színt vallott a kormány ellen. Ettől megdöbbent az ország, kezdett kinyílni az emberek szeme (és zsebükben a bicska). S már nem voltak úgy elragadtatva attól, hogy állandóan a világot járja és ünnepelteti magát, az ország pénzén. Türelmes nép vagyunk, megviselt és megregulázott nép: lenyeltük ezt is. Amit nem nyeltünk le: hogy a rendszerváltozásnak nem előmozdítója, hanem kerékkötője. Már láttuk, hogy nem a köztársaság elnöke, csak a pártjáé, mely úgy irányítja, mintha hipnotizálná. Hamis statisztikákkal elhiteti vele, hogy az ország legnépszerűbb embere. Ezt ugyanúgy elhiszi, mint annakidején Rákosi Mátyás. Kicsit hasonlítani is akar hozzá, megjátsza a jóságos nagypapát, akinek mindenkihez van egy kedves mosolya - közben egyre konokabbá válik: hatalmat akar, és meg is szerzi. A szelíd emberből kibúvik a diktátor. Nem sorolom a jogtiprásait, aláírások megtagadását, tudja mindenki. Fokozatosan elveszítette a nép bizalmát, már csak pártjában kapaszkodhat. Ez volt a füttykoncert előzménye. Észrevette vajon? Lehet, hogy nem vette észre. Annyira eltelt magával, vagy annyira félrevezette környezete, hogy őszintén megdöbbent, amikor a nép beléfolytotta a szót. Amikor kegyesen épp arról akart szónokolni, hogy emberek, fogjunk össze... A látvány és a hangzavar oly meggyőző volt, hogy nem lehet sem bagatellizálni, se összeverődött csőcselékre hárítani. A televízió most bosszút állt azért, amit az elnök elkövetett ellene: ország-világ szeme előtt mmutatta be a kudarcát. Sok ezer torok és sok ezer ököl együtt, ez mégse semmi. De a tömeg magától soha meg nem szólal. Szüksége van egy előkiabálóra, aki megadja a hangot. Akkor aztán rázendít, és boldogan kiadja a mérgét. Nem vitás, hogy kellett lenni egy kis csoportnak, amelyik előre fölkészült a tüntetésre. Keresik is lázasan, mert demokrácia ide, vélemény- és szólásszabaság oda, szükség volna most rájuk, hogy lefasiztázhassák vagy lená- cizhassák, lecsőcselékezhessék, lemucsaizhassák őket. Vagy talán - kimerjem mondani? - talán az előkiabálók épp az ellenzék fizetett emberei lehettek. Ki tudja? Cui prodest? - kérdezi a római jog, kinek állt érdekében ez a tüntetés? A kormánynak biztosan nem, csak kellemetlensége származik belőle. Még fel sem ocsúdtak, az ellenzék már támadásba lendült, védekezésbe kényszerítve a kormányfőt, a belügyminisztert, a rendőrséget, a határőrparancsnokot, a főügyészt, mindenkit. Túlságosan jó volt a rendezés, túlságosan kész a forgatókönyv. Vesztenivalójuk nem volt: ha három emberük kiálltozni mert Göncz ellen, de éljenzés és tapsorkán fojtja el hangjukat, akkor letrom- folták a "fasisztoid elemeket", ha viszont - ahogyan történt - meglódul a tömeg, akkor itt az eheti új botrány - és ez kell nekik, botrány, folyton csak botrány, bármi áron, akár a köztársasági elnökük lejáratása árán is. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy másként, nem fog kiderülni soha. Demokráciánk nagy vívmánya, hogy legalább hihetjük, amit gyanítunk, és talán ki is mondhatjuk, le is írhatjuk a gyanúnkat.
