Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
1992. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 11 AZ EGYIK FÉL DEMOKRÁCIÁJA Csak ők tüntethetnek? Stolmár G. Ilona A hírhedt és a történelembe valószínűleg hatalomátvételi puccskísérlet néven bevonuló taxisblokád a tíz és fél milliónyi honpolgár közül legalább tízmillió szabad mozgásgyakorlását korlátozta, vagyis megsértette, megakadályozta legalapvetőbb emberi jogainak gyakorlásában. A Magyar Köztársaság elnöke akkor a „polgári engedetlenséget" - a blokáddal való tiltakozást - a „demokrácia csúcsának" minősítette. A blokád szervezésében részt vett ellenzék ordítozva követelte Horváth Balázs belügyminiszter lemondását, amiért - kötelességét teljesítendő! - rendőri erők segítségével akart rendet teremteni, vagyis el akarta távolíttatni a lakosság többségének jog- gyakorlását akadályozó barikádokat. Ez a világ minden demokratikus államában meg is történt volna, és történik ma is. Nálunk az ellenzék azt üvöltötte: „lövetni akart", „terrorizmus", „agresszió", stb., miközben Amerikában rendőrök vonszolják el sűrű gumibotozás közepette azokat a tiltakozókat, akik oda- állnak az abortuszklinikák bejárataihoz országszerte, és akadályozzák az oda bevonulni kívánó nőket. „A kórus szava"< A siker, a köztársasági elnök segítsége és a kormány folytonos hátrálása láttán ellenzékünk hamarosan eljutott odáig, hogy egész oldalas hirdetéseket fizetve a magyar polgároknak arcába vágta: „Elnök = Demokrácia!" Eme egyértelmű kijelentés alól már csak az hiányzott: Éljen Rákosi! Jobb helyeken azokat a „demokráciákat", amelyeket egyetlen, pozícióban lévő ember jelent, diktatúráknak, esetleg személyi kultusznak szokták nevezni. Eközben természetesen szólt a már jól begyakorolt kórus: a kormány hatalomra tör! Hogy a „hordós" ügyben az ellenzék a kormányt is, a szabadon választott Magyar Országgyűlést is - de az egész nemzetet - lejáratta, majd egy kézlegyintéssel elintézte az egészet, nem kérve bocsánatot senkitől, már teljesen természetes volt. Az augusztus végi, háromnapos „engedetlenségi" ülőtüntetés és a szeptember 19-i, szinte országossá terebélyesedett tüntetés több tízezer résztvevőjét lecsőcselékez- ték, lefasisztázták, kiátkozták, mert megmutatták, hogy bár a tömegek elégedetlenek, még mindig kormánypártiak, és nem szeretik, ha a köztársasági elnök nem igazságérzetüknek és a demokratikus joggyakorlatoknak megfelelően viselkedik, dönt, vagy pitiáner napi politikai érdekeket képvisel. Azaz nem képes felülemelkedni pártbélijei érdekein, nem képes a nemzet egészét képviselni, a nemzet méltóságának megfelelően. Más kérdés, hogy nagyon gyorsan szerveztek egy saját tüntetést a „demokrácia védelmére". Ha jól értettük, a demokráciát tőlünk, a jogainkért tüntetőktől kellett megvédeniük. Ez a demokrácia? Csak ők tüntethetnek? Más mindenki hallgasson? Csak az a demokrácia csúcsa, ha az engedetlenség és annak kifejezése a kormány ellen, annak megbuktatására történik? Október 23-án a Corvin közben emlékezők arcát nézve megint nem találtam meg a „csőcseléket". Hazatérve, alig kapcsoltam be a tévét, szerencsém volt látni a Kossuth téren történteket. Átvillant agyamon: igen, ez a demokrácia! Ám nem értettem azt a sértődöttséget, ami a köztársasági elnök arcán, szemében tükröződött. Láttam a tömeget is, lehettek 8-10 ezren. Láttam, hogy az összegyűltek többsége fejezte ki véleményét. Szabadon. Azután hallottam Antall József beszédét az Operaházból. Azt is, hogy Orbán Viktor tüntetőleg elvonul, mondván: a miniszterelnöknek kötelessége lett volna átengednie helyét és idejét, hogy Göncz Árpád elmondhassa beszédét, a „kiadott műsortól eltérően" - helyette! Aki mindig elfelejt bocsánatot kérni Demokráciákban ilyen véleménynyilvánításhoz is joga van bárkinek. Ám hétfőn, amikor Orbán Viktor az Országgyűlésben felszólalt a kormányt szidalmazva, elfelejtett bocsánatot kérni. Azért, mert „tévedett", s ezáltal megint hamisan tájékoztatta az ország lakosságát, a nemzetet. Megvádolta a magyar kormányt, személy szerint a miniszterelnököt azzal, hogy „nem hívta meg" a köztársasági elnököl az Operaházba, holott Göncz Árpád játszotta a sértődöttet. O meghívó volt, mégpedig feleségével együtt első helyen szereplő meghívó, vagyis ő sértette meg az. ünnepségre meghívottakat, a Magyarországra delegált diplomáciai testületek meghívott tagjait. Most a sértett köztársasági elnök védőinek hangzavarában élünk. „Néhány száz skinhead" szervezett akciójának kiáltották ki az eseményt, amely valóban nem volt méltó hős forradalmunk és szabadságharcunk emlékéhez, ám az vitathatatlan, hogy a képernyőkön ezrek tiltakozása volt látható. Vitathatatlan az is, hogy a szabadon választott kormány megvádolása azzal, hogy megszervezte ezt az akciót, közönséges rágalom. Jobb helyeken ezért bíróság előtt kellene felelniük a rágalmazóknak. Azok, akik a taxisblokád idején a belügyminiszter lemondását követelték, mert rendőri erővel kívánt fellépni a rendbontók, a jogsértők, a barikádokat építők ellen, most azért követelik a belügyminiszter lemondását, mert nem lépett fel rendőri erők bevetésével. Harsogják, hogy a provokátorokat ki kellett volna emelni a tömegből, ám azt nem mondják meg, hogyan, hiszen a képek tanúsága szerint a „provokátorok" voltak hatalmas többségben, vagyis azok, akik elégedetlenek a köztársasági elnök viselkedési normáival, a napi politikai érdekek szintjére süllyedésével. Aki napi politikában vesz részt, annak vállalni kell a napi politizálás következményeit is. A napi politika veszélyekkel járhat Ha a nemzet egészét képviselő köztársasági elnök fölkerülhet a politikusok népszerűségét mérő közvéleménykutatási listákra anélkül, hogy maga tiltakoznék ez ellen - mert a manipuláció eme kiváló eszközét nem elég erős kihagyni -, akkor politikusnak minősül, nem politikán felüli tényezőnek (méltóságnak), és többé már nem sérthetetlen. Örülök annak, hogy az MDF-frakció negyven képviselője törvényjavaslatot nyújtott be a Magyarországoí le- igázó önkényuralmak jelképéinek használatát megtiltandó, vagyis a bolsevik diktatúráét is, hiszen annak lényegesen több áldozata volt, mint az azt megelőzőknek. Többszörösen is örülök, hiszen ezentúl nem lehet különbség horogkereszt és vörös csillag, nyilasing és mun- kásőrruha között. Mert míg az előbbit szerencsénkre nem láttam, az utóbbi szürkével gyakorta volt „szerencsém" találkozni. S amikor október 22-én Nagybátonyban részt vettem az 56-os emlékérmek átadási iinnepségén, a salgó-
