Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
4 tartoznának, ami a kormányzat számára is megkönnyítené a velük való kapcsolattartást és ügyeik kezelését a világ felé, valamint nemzetközi szervezetekhez való csatlakozást. Itt megint elsősorban Trianon kényes kérdésére gondolok, amiről az egyik "ág" nem beszélhet, míg a másik igen és bizonyos fokú különállás esetében hatásosabban képviselheti az ügyet különböző világfórumokon. (Emlékezzünk csak vissza, milyen idegesen figyelték a románok a budapesti Világkongresszust és valamiféle revíziós nagygyűlésnek igyekeztek azt beállítani, úgyhogy az erdélyi delegátusok közt az a hír terjedt el: ha hazamennek, letartóztatják őket. S ez a hiedelem főképp azért kapott szárnyra a kisebbségiek között, mert a nyugati delegátusok közül egyesek kiejtették a szájukon Trianon nevét. Ők tehették következmények nélkül, de a kisebbségieknek tabu ez a téma.) Mindez megfontolandóvá teszi, nem lenne-e helyesebb kettéválasztani a Világszövetséget? Egy, inkább csak tiszteletbeli elnökséggel a csúcson és két aktív vezető testülettel a következő lépcsőfokon. Arról azonban még vitatkozni sem lehet, hogy a hazai magyarság tagságot vállaljon a Világszövetségben s ráadásul arányosan részesedjék a vezetésből. A tagság vállalása amúgy is illuzórikus: míg egy nyugati, vagy kisebbségi sorban élő magyar számára a szülőhazával való kapcsolatot jelenti a Világszövetség, eszköz a kapcsolattartásra, addig hazai honfitársaink számára mit jelenthet? Nekik nincs szükségük a kapcsolatok ápolására, az anyanyelv és kultúra átmentésére, az asszimiláció elleni küzdelemre, mert ők benne élnek a saját közegükben. Miért lépnének be hát akár egyénileg, akár egyesületi szinten a Világszövetségbe, ami a határon kívüliek számára kapaszkodót jelent, számukra viszont semmit. A hazaiak tagságának fikciója csak arra ürügy, hogy arányosan kivehessék részüket a vezetésből s ezzel biztosíthassák befolyásukat. A mi szervezetünkben. Nem vagyunk azellen, hogy mint az anyaország képviselői, mint házigazdák ne kaphassanak bizonyos beleszólási jogot a vezetésbe és ne vehessenek részt az elnökségben. De semmiképp sem olyan arányban, ahogy ott a határokon kívül élő magyarok képviselői ülnek, mert ez a Világszövetség alapgondolatának karikírozása. Ha már az alapgondolatnál, szervezeti nyelven alapszabálynál tartunk, szóvá kell tenünk azt a huzavonát is, ami ennek megszövegezése körül zajlott és elrabolta az időt a konstruktív tanácskozásoktól. Máskor illő lenne a Benczúr utcában előre megszerkeszteni az alapszabálynak legalább főbb pontjait s azokat írásban egyeztetni a külföldi magyarokkal, mert a kongresszus résztvevői nem azért utaznak haza sokezer kilométer messzeségből, hogy ügyrendi kérdések felett folyó meddő vitákat hallgassanak és személyeskedő dialógusoknak legyenek fültanúi. Ezekután feltehetünk két kérdést: érdemes volt-e kellő előkészítés nélkül összehívni a magyarok III. Világkongresszusát és a történtek ismeretében eredményesnek mondhatjuk-e a kongresszust? Az elsőnél inkáb hajlok a nemre, mint az igenre, a másodikat pedig hadd válaszoljam meg az egyik Budapestről visszatért küldött vélekedésével, aki azt mondta: a kongresszus egyik eredménye volt, hogy nem szűnt meg a Magyarok Világszövetsége, a másik pedig az, hogy továbbra is sikerült biztosítani a budapesti külügy1992. november minisztérium ellenőzését. Valaki ehhez hozzáfűzte: nemcsak a hazai gyámkodás látszik biztosítottnak, de az is, hogy a Világszövetség a jövőben is a hazai politika eszköze lesz. A mi véleményünk az, hogy amíg a Benczúr utcai központ felett a múlt szelleme lebeg, nem beszélhetünk megújult Világszövetségről. Hogy ezen változtassunk, annak egyik első feltétele lenne, ha új ügyintézőket hívnának be az irodákba, a régieknek pedig kössenek útilaput a talpuk alá. Az új alkalmazottak között pedig legalább felerészben kell legyenek határon túliak, mert csak így látszik biztosítottnak érdekeik képviselete. (Könnyen találhatnak erre nyugdíjas nyugati magyarokat, akik - lévén megélhetésüket fedező nyugdíjuk - minimális bérért vállalkoznának erre a munkára.) A főtitkár megválasztásának elodázása, illetve szerződtetésének az elnök hatáskörébe való utalása önmagában is is abszurdum: egy szervezetnek mindig a főtitkár a motorja, a lelke s ennek a posztnak a betöltése csakis a tagság (tagegyesületek) szavazása révén képzelhető el. S itt megismétlem azt a javaslatomat, amit már a múltkoriban felvetettem ezeken a hasábokon: szemeljünk ki erre a fontos tisztségre egy olyan embert, aki ismerős az emigrációs viszonyokkal, de járatos otthoni berkekben is. Ajánlottam erre a tisztségre Dr. Varga Lászlót, a nemrég hazatelepült emigráns jogász-politikust, akinél jobbat nem tudnék elképzelni, de sajnos nem valószínű, hogy elvállalná, mert azóta magas kormány-kinevezést kapott, ami alighanem összeférhetetlen a világszövetségi ténykedéssel. Végül, ha már a személyeknél tartunk, a három alelnök kiválasztásakor súlyos hiba volt Fónay Jenőre bízni a hazai alelnökség kényes és diplomáciai érzéket kívánó tisztét, mert ha valaki híjával van minden diplomáciai érzéknek, az Fónay. Aki ezt a Világkongresszus után pár nappal rögtön be is bizonyította a bolsevizmus-fasizmus összehasonlításról tett meggondolatlan kijelentésével. Kár, hogy a szélsőjobboldaliságnak a liberális sajtó által rá vonatkoztatott vádja most támadási felületet ad a Világszövetség ellen is, amire bizonyos hazai baloldali körökből úgyis sandán néznek és a kommunista idők beidegződése alapján kicsit a nyugati "fasiszták" fedőszervének tartanak. Minek tápot adni az ilyen rosszindulatú hiedelmeknek? Hogy világszövetségi összeborulás ide, tizenötmilliós magyarság oda, még ma is mennyire távoltartja magát az otthoni külügyi vezetés a nyugati magyarságtól, pontosabban a nemzeti emigrációtól - főleg az amerikaitól --, arra eklatáns példa, hogy a kongresszusi megbeszéléseken egyetlen szó sem hangzott el azokról a Cleveland városában 32 esztendeje évről-évre megtartott sikeres magyar Találkozókról, amelyeken mindig öt kontinens magyarsága képviselteti magát s amelyenek témái például szolgálhatnak arra: milyennek kell lennie egy igazi, színvonalas magyar kongresszusnak. De arra sem történt semmiféle utalás, hogy az emigrációs magyarság már öt világkongresszust is tartott (a legutóbbit éppen Clevelandben). Ismétlem: minderről nem esett szó, de mint sok más bevált nyugati magyar szervezést, ezeket is igyekeztek lemásolni. (Azt is tudjuk, miért hallgattak 32 év munkájáról: mert a clevelandi kongresszusok és a világtalálkozók mögött a nemzeti emigráció áll...) Az ITT-OTT Baráti Közösség sokkal kisebb jelentőségű találkozóiról itt-ott elvétve már lehetett hallani Amerikai Magyar Értesítő
