Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
12 Amerikai Magyar Értesítő 1992. október Faluvégi András: NYOLC ÉVSZÁZADOS MAGYAR-ROMÁN SZOMSZÉDSÁG II. rész IV. Az erdélyi vlachok története a 19. században. (Legújabb kor) Az 1848-as szabadságharcunk elindulásakor a nádor elhagyta országunkat s a kormány is lemondott, de az országgyűlés kinevezte a kormányt helyettesítő Honvédelmi Bizottmányt, amely október 10-én nyilatkozatot adott ki melyben a forrongó románokat felszólították büntetés terhe mellett a törvények tiszteletben tartására. Ugyanezen a napon a Román Nemzeti Tanács a magyarokat és székelyeket szólította fel kiáltványában, hogy tegyék le a fegyvert, mert ha nem annak súlyos következményei lesznek. Október 18-án Puchner osztrák tábornok, erdélyi hadfőparancsnok kormány nyilatkozatában hírül adta, hogy átvette Erdély kormányzatát s mindenki térjen vissza a császár hűségére. Másnap, október 19-én, Andrei Saguna görögkeleti püspök a hadfőparancsnokság iránti engedelmességre szólította fel népét, és felfegyverkezésre is. Ugyanezen a napon - tehát püspöke felszólítása nélkül is - "Róma nemesvérű leszármazottai"-nak tízezernyi tömege Kisenye- den leszerelés címén 140 magyart - férfit, nőt, aggot és gyermeket - vad kínzások között legyilkoltak, miután a magyarokkal megegyeztek, hogy a fegyverletétel után azok szabadon elvonulhatnak. Ezt folytatták az egész Hegyaljának nevezett területen: Zalatnától kezdve Nagyenyedig, sok ezerre menő áldozattal, élve sütögetés, szemkiégetés, végtagok lefűrészelése által. A vérengzés még tartott, amikor a vajdaságokban kitört forradalom miatt Erdélybe emigrált román politikusok a magyar-román kibékülést szorgalmazták, ami a szabadságharc leverésével sem valósult meg. Avram Jacu és Axente Sever mócai kiirtották Hu- nyad megye felét, annak ellenére, hogy amikor 1848-ban kimondta a kolozsvári nemzetgyűlés Erdély újraegyesítését Magyarországgal, újból leszögezték a román nép egyenjogúságát. 1849. július 21-én a szegedi nemzetgyűlés megszavazta a Szemere kormány általános nemzetiségi törvényét, amely elrendelte a nemzetiségek nyelvhasználatát és kimondta, hogy a nemzetiségi vagy a vallási hovatartozás nem lehet akadály az állások betöltésénél. Kár hogy a cár kozákjai ezt is eltaposták! A szabadságharcunk leverése után a Kamarilla megint csak ejtette a románokat s "a havasok királya" Jancu elmeháborodottan - a magyar udvarházak alamizsnáin tengődve - fejezte be életét. A 19. század utolsó harmadában jelent meg Gracza György: "Az oláhok rémtetteiből" c. könyve, ahol a szöveget kiegészítő rajzok is vannak, olyan iszonyatos kínzások leírásával, ami ördögi kegyetlenségre vall. Naszódon oszlopokhoz, fához kötöttek nőket, férfiakat egyaránt és úgy darabolták fel őket, de utána a honvédség kardélre hányta a vérengzőket is. Ugyanígy a románok a Mezőség magyarjait gyilkolták, mire az Agyagfalváról kirontó székelyek a martalócokon bosszút álltak. V. A Kárpátokon túli vlachok 11. és 18. századok közötti történelme. A Kárpátok és az Alduna közti terület a magyarok bejövetele körüli időkben bolgár, majd bizánci uralom alatt volt. 1068-ban az Erdély keleti határát képező Kárpátok túloldalára egy török népcsoport, a kunok telepedtek le, megalapítva Kumániát (Cumaniae), azaz Kunországot, ahonnan háromszor törtek be Erdélybe rabolva, gyilkolva és sok foglyot ejtve, s egyszer Ungvárig, majd Budáig is eljutottak. Először Salamon király, a másik két esetben László királyunk személyesen vezette a magyar hadsereget és valódi nagy csatákban verték meg a kunokat. 1195-ben a kunok újból betörtek és a Barcaságot (az Olt és Barca folyók vidékét) pusztították, ezért II. Endre ettől északra a Kárpátok mindkét oldalára a német lovagrendet hívta meg határőrzésre. Azonban a túl sok kiváltság a fejükbe szállt, mire a király kiverte őket s a 14 év alatt kiépített határvonalat a saját embereire bízta; ezek az 1225-ben odatelepített határőrök a ma is ott élő moldvai magyarságnak és hétfalusi csángóknak első rétege. IX. Gergely pápa a pogány kunok megtérítését a domokosrendi szerzetesekre bízta, akik feladatukat el is végezték, Béla herceg - a későbbi IV. Béla király - keresztapaságával. Attól kezdve a magyar királyok viselték a Rex Cumaniae címet. A Béla herceggel akkor érkezett népség, katonaság és papok egyrésze ott maradt s ez volt a ma is ott található csángó magyaroknak második rétege. Az első kun püspökség - a milcovi - 1227-ben kezdi meg működését. A tatárok nyomása következtében 1238-ban 40 ezer kun család vándorol be és telepszik le a Duna-Tisza közén. A tatárjárás után a Kunországba a Balkánról a vlach pásztornép telepedett be s néhány ezer család Erdélybe is bejutott, akiket 1293-ban a Gyulafehérvár körüli királyi birtokra összetelepítettek népszámlálás végett s számuk 18,300 körül volt. Az Anjou-házi első királyunk, Robert Károly a Kunországban maradt kunokból, a bevándorolt vlachokból és a fentebb említett, oda betelepített magyarokból az Ungro Vlachia nevű vajdaságot alapította, melynek első vajdája a Dzsingisz kán családjából származó Basarab lett, aki később a Szörénységet is elfoglalta. A király onnan kiveri és bevonul Ungro Vlachiába, ahol az ismeretlen területen Basarab vezeti és tőrbe csalja, de a király megmenekül. Basarabot fia Alexander követte, aki Kimpulungban (Hosszúmezőn) székelve Nagy Lajosnak meghódolt s az apja által elhagyott adót is fizette. Ó hívta meg 1359-ben metropolitának a balkán-görög Hyakinthost, aki így a görögkeleti vlachok első egyházi vezetője és maga is így jegyzi írásait: Hyakinthos Metropolitul Ungro Vlachiei. A Balkánon keletkezett Bogumil eretnekség a II. évezred kezdetén igen megerősödött és terjeszkedésének mcggátlása végett, közvetlen a tatárjárás után IV. Béla 1252-ben Szörénytornyán (Turnuseverin) a pápával egyetértésben katolikus püspökséget alapított. Nagy Lajos király 1371-ben a Szeret folyó partján szervezett egy püspökséget és 1382-ben Curtea de Arges-ben egy másikat, ami azt jelenti, hogy a mai Muntenia és Moldova területén jelentős, jórészben magyar katolikus lakosság volt. De
