Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
4 Amerikai Magyar Értesítő 1992. október karriervágyból, de gyakran meggyőződésből is. És ezzel tevőlegesen hozzájárultak a törvénytelen rendszer fenntartásához. Ha egy AVÓ-ba besorozott primitiv verőlegény kegyetlenkedett, azt tette, amiért megfizették és amit belesulykoltak korlátolt agyába. De lehet-e mentség egy értelmes tollforgató számára, aki önként állt be a rendszer szekértolóinak seregébe és írásaival segítette a népbutítást, nevét adta a lelki terrorhoz? És senki se mondja nekem, hogy nem volt más választása: lehet-e valakit arra kényszeríteni, hogy olyasmit írjon, ami ellenkezik a meggyőződésével? Mert léteznek más más pályák is, nemcsak az újságírás és kenyeret lehetett keresni máshol is, nemcsak szerkesztőségi íróasztal mellett. A "nem volt más választásom" kifogást képtelen vagyok elfogadni, mert aki nem tudta megvalósítani a belső emigrációt, annak számára még mindig nyitva állt az az út, amire Márai Sándor, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Gombos Gyula, Wass Albert, Borbándi Gyula és más írók is léptek. Egy olyan korban, amikor minden értelmes ember számára világos volt, hogy a toliforgatókat használja a rendszer és ezen a göröngyös pályán a diktatúrában csak az boldogulhat, aki hajlandó kiszolgálni a hatalom érdekeit, nem volt kötelező senki számára, hogy az újságírói hivatást válassza. S aki mégis megtette, annál vagy a értelmi képeségekkel, vagy a jellemmel volt baj: az első csoporthoz tartozók hittek abban, amit csináltak, a második csoport tagjai pedig meggyőződésük ellenére szolgálták a rossz ügyet. És ez talán még az elsőnél is rosszabb... (Boldizsár Iván, akiről meg lehetett volna mintázni a szakmailag jó, de gerinctelen újságíró szobrát, mondogatta 1956-ban: "Mennyit kellett nyelni és nyalni, hogy átélhessük az elmúlt időket..." Pedig az ő fejéhez sem tartottak pisztolyt, hogy a rendszer dícséretét zengje és Mindszentyt gyalázza.) Éppen ezért nem tudok egyetérteni Bodor Pállal, amikor az újságírók érdekképviseleti szervezetét a Tudományos Akadémiához, a Nemzeti Színházhoz, a bírói testülethez vagy akár a tisztikarhoz hasonlítja. Egyáltalán: a közvéleményformáló írott vagy elektronikus sajtóban dolgozók (újságírók, szerkesztők) szakmai szervezete más megítélést kíván, mint az előbbi testületek vagy akár egy orvos- vagy mérnökszövetség. Mert tudományos kutatásokat folytatni, színházat játszani, tolvajok felett ítélkezni, a határokat védeni, betegeket gyógyítani vagy házakat építeni minden rendszerben kell és szükséges, függetlenül attól, hogy diktatúra van-e az országban vagy demokrácia. És aki e területeken hasznosította tehetségét - ha egyébként becsületes ember maradt és nem vált pld. véletlenül besúgóvá vagy karrierje érdekében nem taposott le másokat - azt nem érheti gáncs. Ám ugyanezt már nem mondhatnám el mindenkiről, aki a tollával kereste a kenyerét azokban az években, mert egy újságíró a diktatúrában sohasem vonatkoztathatja el magát a napi politikától. Ha az orvos vagy színész a hivatásának él, még nem szolgálja a rendszert, aminthogy az a szabó se kompromittálta magát politikailag, amelyik netán Rákosi daliás termetére varrt ruhát vagy azt a szakácsot se vetem meg, aki Kádár ételét megfőzte. De az újságírás nem hozható párhuzamba ezekkel a foglalkozásokkal, ami az is mutat, hogy az elmúlt évtizedek rendszerváltozásai - 1945 és 1956 - számarányukhoz képest viszonylag sokkal több újságírót érintettek egzisztenciálisan, mint bármely más szakmák művelőit. S hogy a diktatúra mennyire fontosnak tartotta: nyílt színvallással elkötelezze magának a toliforgatókat (s ezzel lezárja előttük a visszautat), elég talán, ha a legújabb- kori magyar irodalom és sajtó két szégyenteljes dokumentumára hivatkozom. Az első a Rákosi 60. születésnapjára összeállított album, melyben még olyan neveket is találunk, mint Illyés Gyuláé, a második az 1957- ben kikényszerített író-újságíró nyilatkozat, amely elítélte az 1956 őszén történteket, megtagadta a forradalmat s aláírói elkötelezték magukat a Kádár-rendszer mellett. S a legszomorúbb mindebben az volt, hogy számos olyan név is szerepelt ebben a szégyen-iratban, akik pár hónappal előbb az írószövetség forradalom melletti hitvallását is aláírták. Senki mástól nem várt el, nem követelt sem Rákosi, sem Kádár hasonló nyilvános hűségnyilatkozatokat, csak az íróktól és az újságíróktól. Kell-e még bizonyíték arra, hogy más mértékkel kell mérni a toliforgatókat, más megítélést kíván működésük, mint bármely más foglakozási ág művelőié? Az erkölcsi mércét az ő esetükben magasabbra kell állítani, ezt még Bodor Pál sem vitathatja. Egyébiránt a MUOSZ elnökének érdemes lenne azon is elgondolkoznia, hogy amikor többször is hivatkozik a szervezet közel százéves történetére, azzal közvetve vállalja a múltat. Igen, a több mint négy évtizedes Rákosi- és Kádár-múltat is, ahelyett hogy élesen és félreérthetetlenül elhatárolná magát tőle. Mert hiába igyekszik hangsúlyozni, hogy a MUOSZ pártokon felüli érdekképviseleti szerv, az eltelt négy évtizedben a szervezet hűtlenné vált igazi céljához és a hatalmi mechanizmus eszközévé vált. És első perctől kezdve nem törekedett arra, hogy átvállalja jogelődje, az Országos Magyar Sajtókamara jó hagyományait, hanem sürgősen nevet változtatott. Amit meg lehet érteni: ezzel is tiltakozott a Sajtókamara 1944 évi "fasiszta" vezetőségének politikája ellen és ezzel is dokumentálni kívánta, hogy semmiféle közösséget nem vállal a sajtókamarai múlttal. Miért nem tette meg ezt a lépést a MUOSZ is? Lehet, hogy a MŰK tagjai között is vannak szép számmal olyan újságírók, akik kiszolgálták a pártállamot, de a MŰK, mint szervezet legalább elhatárolódott a MUOSZ szégyenteljes múltjától. És ez nagy különbség! Ami Bodor Pál levelében a "kettős múltú" lapok névváltoztatását illeti, bizony - ha már ez szóbakerült - meg kell mondanom, hogy ha épp a példaként említett Magyar Nemzet esetében nem is tartanám szükségesnek az új nevet, hiszen ez az újság minden rendszerben - a jobboldali érában éppúgy, mint a Rákosi- vagy a Kádárkorszakban - meg tudta őrizni viszonylagos integritását és nem tartozott egyetlen pártvonulathoz se, az ellenben már nem fér a fejembe, hogy a bukott rendszerben magát ezerszeresen kompromittált Népszabadságnak — már elnézést a képletes kifejezésért - hogyan volt bőr a képén ugyanazt a címet használni, amivel a pártállam idején pártlapként megjelent? Ami pedig még kirívóbbá teszi az arcátlanságot, az a lap évfolyamát jelző szám: abból ugyanis kitűnik, hogy népszabadságék teljes egészében vállalják szabadnépes múltat is! Vállalják azt a Szabad Népet,
