Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
8. r Amerikai Magyar Értesítő 1992. szeptember Faluvégi András: NYOLC ÉVSZÁZADOS MAGYAR-ROMÁN SZOMSZÉDSÁG l.rész A gyalázatos Trianoni Békekötés 70. évfordulójának elmúltával az erdélyi magyarság elérkezett a Shakespeare-i tragédiák "lenni vagy nem lenni" hullámvölgyének mélypontjára. Széles e világon nincs még két olyan nép, mely nemcsak egymásmelleit, de egymással ugyanazon községben is keverten élve, olyan különböző jellemvonásokkal lenne megáldva vagy megverve, mint az Erdélyben élő magyarság és románság. I. ERDÉLY ŐSKORI TÖRTÉNELME. (Kezdettől Kr.u. 476-ig.) A krónikák minden kétséget kizáróan beszámolnak a magyarok Kárpát-medencei bejöveteléről és arról, hogyan foglalták el 896-ban Erdélyt is, ahol nemhogy románok, vagy helyesebben vlachok, de még a hun-török (szittya) származású dákok jelenléte sincs sehol feljegyezve. A görög Hérodotosz "a történetírás atyja" jó négy évszázaddal Kr.e. a Dunától északra és keletre lakó szkitákról tesz említést, mely egy turáni lovasnép (később összefoglaló neve a dákoknak, gepidáknak, hunoknak, avaroknak, bulgároknak, horvátoknak és magyaroknak). A következő három évszázadban görög és római krónikások megírták, hogy a Balkán hegységtől délre fekvő Alsó-Tráciából a trákok vonulnak északra a Duna mindkét partjára, sőt Felső-Trá- ciába is, mely egy gyönyörű ország, hegyekkel körülvéve (a mai Erdély). Kr. u. 118-ban jelent meg először a Dácia elnevezés a dákokkal, akiket Burebista szervezett meg Kr. e. a 40-es években, leigázva a trákokat és a gótokat is, s elfoglalta a Balkán félsziget nagyrészét. Utána Decebal sem fért a bőrébe s évtizedekig pusztította a Római Birodalom határait, még túszokat is szedett a tárgyalásra meghívott rómaiakból, zsarolást is megkísérelve. Ez váltotta ki Traján római császár hadjáratát, melynek végén Decebál és vezető emberei öngyilkosságot követtek el, a katonák "az utolsó emberig harcoltak" s a megmaradtakat elvitték más provinciákba légiósoknak. Az elpusztult Dáciában csak minimális kolonizálás volt más provinciákból, de nem Itáliából. A dá- ciai légiók "barbárok"-ból, tehát germánokból, trákokból és Szíriáikból álltak. Tíz év után csak két légió maradt ott 160 éven át s a gótok nyomására azokat is kivonta Aurelián császár 271-ben Kr. u. mindent elpusztítva Dáciában. Más provinciákban, ahol 8-10 évszázadig tartott a római uralom, nem fejlődtek ki új nyelvek, igy mégkevésbbé fejlődhetett ki a vlach nyelv 170 év alatt. II. AZ ERDÉLYI VLACHOK KÖZÉPKORI TÖRTÉNELME. (Kr. u. a 6. és 15. századok között) A rómaik után gótok, gepidák, hunok, újból gepidák, avarok, majd bolgárok uralták Erdélyt a magyarok bejöveteléig, de a régészeti leletek, földrajzi elnevezések, a sumir-magyar nyelvrokonság, mind a Kárpát-medence sumir őslakosságának az állandó fennmaradását bizonyítja. 1234- ben történt meg, hogy IX. Gergely pápa levélben kérte Bélát "Transylvania hercegét" (később IV. Béla király), hogy Isten nevében adjon menedéket a szegény vlach menekülteknek, akiket cuman (kun) uraik sanyargattak. Be is engedték őket, a tatárok pusztítása után még többen jöttek s a török veszedelem idején újból hozzánk menekültek. 1291-ben a Gyulafehérvári Nemzetgyűlés elismerte a vlachokat mint nemzetet, a többi nemzettel hasonló jogokkal, azonban ka- tonáskodiok nem kellett, igy békésen szaporodhattak. A 15. században a mohamedánok már fenyegették a magyar királyság déli határait, igy az Erdélyben élő magyar, székely és szász nép Unió Trium Nationum néven szövetséget kötött. A vlach nép kimaradt, ami azt bizonyítja, hogy kevesen voltak és szervezetlenek. III. AZ ERDÉLYI VLACHOK TÖRTÉNELME AZ ÚJKORBAN. (Kr. u. a 16.-17. és a 18. században) Az Erdélyben letelepedett vlachok helyzete állandóan javult annak ellenére, hogy 1526-ban a törökök a magyar hadsereget megsemmisítve az ország háromfelé szakadt, s Erdély önálló magyar fejedelemséggé vált, amelynek fejedelmeit az erdélyi országgyűlés választotta, de a szultán hagyta jóvá. Némelyik fejedelem, mint az ingatag és kegyetlen Báthori Zsigmond is, ide-oda táncolt. A neki 1595-ben hűségesküt tevő Mihály havasalföldi vajdával és székely hadsereggel többször megverte a törököt, de amikor csatát vesztett lemondott Habsburg Rudolf császár javára. Megbánva tettét újra visszatért, amig 1559-ben a fejedelemséget véglegesen unokaöccse Báthori András bíborosnak adta át, aki visszatért a török szövetség politikájához. Ennek ellenére Mihály vajda a bíborosnak is hűséget esküdött, de Rudolf pénz és fegyveres támogatás ígéretére a Bodzái szoroson betört Erdélybe és Szeben közelében a bíboros seregét megverte; a menekülő fejedelmet a székelyek ölték meg. Erre Rudolf Erdély kormányzójává nevezte ki Mihályt, aki önmagát Erdély fejedelmének tekintette, amire fajtestvérei találhattak mentséget, de hogy miért kellett Erdélyt végig rabolnia és a védtelen magyar lakosságot legyilkolnia, az már más kérdés. A császári generális Básta Erdélyt saját vadászterületének tartotta s Mihályt megölette, de fajtája Mihályt a "vitéz" jelzővel tiszteli: jegyezzük meg, hogy a román történészek és a nép is elhallgatják a sokezer ártatlan magyar lemészárlását, de úgy tüntetik fel, mintha Vitéz Mihály a magyarok áldozata volna, pedig Básta a Habsburgok olasz származású martalóca és vérszívó tábornoka volt, aki a protestánsok üldözése ürügyével irtott ki magyar falvakat. 1556-ban a Tordai Országgyűlés kimondta a vallásszabadságot, beleértve a szláv nyelvű görögkeleti (ortodox) vallást is, mely a vlachok vallása. Az erdélyi görögkeleti vlachok hovatartozása 1758-ban dőlt el véglegesen, amikor a bécsi kormány elrendelte az erdélyi püspök