Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
I tumokról beszélt, ahogy Antall József csattant fel egyszer ingerülten azok ellen, akik a rendszerváltozás lassúságát kifogásolták: "Csináltak volna az urak forradalmat". Én a magam részéről meg vagyok győződve, hogy Antall József személy szerint is lassúnak tartja a tisztogatást és az ő igazságérzetét is bántja a bűnösök grasszálása, de mint politikusnak már rá kellett döbbennie arra, hogy saját maga kötötte meg a saját kezeit. A paktumokkal, amelyek nélkül - igaz - nem bírna kormányozni, még ilyen felemás módon se. Hja, a hatalomnak ára volt és van is. Vakvágány. Mert ha egy politikus úgy látja, nem képes megvalósítani maradéktalanul elképzeléseit és csak kényszerpályán tud mozogni, akkor a lemondás az egyetlen rendelkezésére álló tiltakozási mód. Persze ezt senki se kívánhatja, mert hogy Antall után ki jöhet, arra nehéz lenne választ adni. De jobb semmiesetre sem. Sajnos, ez a helyzet úgyis be fog következni, ha a miniszterelnök betegsége annyira elhatalmasodik, hogy munkáját ellátni már nem tudja és vissza kell vonulnia. Az ország érdeke és a nyugalom biztosításának reménye, hogy ez minél később következzék be. Mert ez a nyugalom nagyon is látszólagos és törékeny. Aki járt az utóbbi hónapokban otthon és aki figyelmesen hallgatta a két képviselő szavait s azok mögé is látott, bizony csak aggódással gondolhat a jövőre. "Magyarország a nyugalom szigete" kedvelt szlogen lassan kezd hamisan csengeni, mint amilyen hamisan hangzott, amikor ugyanezt szajkózták a tespedést, a posványos politikai állóvizet, a közélet-eliszaposodást annak idején a pártállam korában "nyugalomként" értékelték és a magyar nép elégedettségéről szónokoltak, megtoldva még azzal is, hogy ez a szerencsétlen nemzet olyan elégedett az adott vezetéssel, hogy ha szabadon választhatna, akkor is Kádárra szavazna... Ennél nagyobb hazugság kevés volt a világon, mint ahogy a két év előtti események is ékesen bizonyították s a Kádárról azóta nyilvánosságra került adatok - a Rajk kihallgatásának a Társadalmi Szemlében megjelent anyaga - csattanós pofont jelentettek azok számára, akik a Bethlen Gáborhoz és Deák Ferenchez hasonlított "jóságos János bácsi" alakját népszerűsíteni igyekeztek. Mára kiderült: János bácsi bizony lefojtott indulatoktól fortyogó hordó tetején "kormányozott" és az volt a szerencséje, hogy ennek a már-már szétfeszülő hordónak a dugóját az 1981-től 1988- ig tartó átmeneti (hatalom átjátszási) időszakban ügyes kezek kihúzták és a kitörés elmaradt. János bácsit pedig - nagy-nagy szerencséjére - elvitte az ördög. Az ötvenhatos forradalom kitörését az elmúlt évtizedek alatt gyakran hasonlítottuk túlhevített és a robbanásponthoz egyre jobban közelítő kazánhoz, ami végül is szétvetette falait és a detonáció elsöpörte a gyűlölt múltat. Akinek szeme van a látáshoz és füle van a halláshoz, az előtt nem maradhat titokban, hogy a felszín alatt újabb indulatok kavarognak és a keserűség újra felgyülemlik azóta, hogy a Gorbacsov-korszak alatt az egész kommunista világban meglazították azoknak a bizonyos tetejüket már emelgető hordóknak a dugóit. így úszták meg aztán az újabb robbanást, de kérdés, a harmadikat meg tudják-e előzni? Mert most sikerült a "vértelen forradalom", amire olyan szívesen hivatkoznak, sőt kérkednek is vele "odafönt", de kérdés, van- e rajta áldás, van-e benne köszönet? Azóta már Csurka és 1992. júl.- aug. 3_ Csoóri egyaránt rádöbbentek, hogy a hatalom édes ízét nagyon meg tudja keseríteni az a szimpla felfedezés, hogy a lelkesedés, forradalmi lendület és csillagok felé törő lendület nélkül fabatkát sem ér a "változás", az újat akarás. Fal melletti társadalommal, elvetélt forradalmi akarással, fél szemmel az anyagi biztonságra, a megszerzett koncra vigyázó néppel és elvtelen paktumokra figyelő vezetőkkel nem lehet nagyot produkálni, a nemzet üdvére cselekedni. Sajnos ma már csak nagyon kevesen maradtunk azok közül, akik részesei lehettünk az 1945/46-os nagy demokratikus kísérletnek vagy az ötvenhatos csodának s a szó szellemi értelmében átélhettük a lelki újjászületés akkori nagy pillanatait. Hol van ez ma? Hol van az önzetlen, a hegyeket is elmozdítani képes akarás, az éjt nappallá tévő érdek nélküli igyekézet, mely valóban egy cél elérésére tudja egyesíteni a nemzetet? Hol van? Helyette óvatos mérlegelés, számítgatás, paktumokkal való sakkozás, ilyen-olyan érdekekre, összefonódásokra való figyelés, megalkuvásra mindig kész magatartás jellemzi a kormányzat működését. Aminek egyik lélektani oka, hogy alig akad valaki a mai vezetésben, akinek teljesen tiszta a lelkiismerete és nem sározódott be a múltban. Félreértés ne essék: senki sem kíván véres leszámolást, utcai harcokat, Szent Bertalan éjszakát és oktogoni akasztásokat, mint 1945-ben, vagy Tisza Kálmán téri lincseléseket, amire 1956-ban volt - sajnos - példa. De igenis kíván ener- gikusabb, bátrabb fellépést, határozottabb kiállást, félreérthetetlen állásfoglalást az elmúlt évtizedek bűneivel és bűnöseivel szemben. A kormány kezét már az az ígéret se köti meg, amit a szovjet csapatok kivonulása (egyik) áraként annak idején Moszkvából feltételként szabtak: hogy távozásuk után a kommunista funkcionáriusoknak nem eshet bántódá- suk. Azóta megszűnt a Szovjetunió, eltűnt a kommunizmus, következésképp az ígéret is érvényét veszítette. Nem a forradalmi tettek, hanem a forradalmi lelkűiét hiányzik. Ahogy Csoóri Sándor megfogalmazta: "A lelkek forradalma nélkül a nemzet nem újulhat meg soha.” Ezt persze hiába mondjuk azoknak, akik az elmúlt évtizedeket a sors kegyéből, különös szerencsével vagy összeköttetéseik, kapcsolataik révén s mert értettek a színészkedéshez - vagy mert a hetvenes évek hatalomátmentő reformkorszaka idejétől már kiszemeltettek a váltó garnitúra tagjaiul - luxuslakások kényelmében, nagypolgári jólétben, egyetemi tanári és hasonló állásokban, a rózsaszínű akvárium védettségében "vészelték át", mert nekik csak a gyakorlati, praktikus megoldások iránt van érzékük s a japán vagy amerikai befektetők számától várják az ország felemelkedését, de ugyanúgy fölösleges fáradság olyanoknak magyarázni, akik akkor fedezték fel magukban a harcos ellenzékit, amikor az már semmiféle kockázattal nem járt és most is mindenkit igyekeznek túlharsogni, sőt - semmihez sem értő dilettáns módjára - kioktatni politikából, hazaszeretetből, demokráciából. Egyrészről szervilis lihegéssel szolgálva és magasztalva a Schyllák és Charybdi- sek között bukdácsoló, önmaga által emelt korlátok útvesztőjében tévelygő amatőr kormányt, másrészt túlzott hagerővel szidalmazva minden ellenzéki megnyilvánulást, mint máglyára való eretnekséget. Egyiknek sincs és nem lehet hitele: a kincstári optimizmusnak éppúgy nem, mint a / Amerikai Magyar Értesítő I
