Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
1991. január Mert nem kívánunk mi megtorlást» bosszúhadjáratot vagy vésztörvényszéket, mint amilyent ültek a magyar nép felett az 1919-es első kommün idején a bolsevikek. Különítményeseket és Orgoványt se akarunk, de Számon- kérőszéket vagy népbíróságokat se. Még az 1945/46-os általános igazoltatások rendszerét se kívánjuk felújítani - noha e sorok Írója hónapokkal ezelőtt már tett erre részletes javaslatot és lényegesen korlátozottabb, körülhatároltabb keretek között, mint az 1945-ben történt, vázolta az általa elképzelt tennivalókat, de erre még választ sem kapott az illetékesektől -, csupán annak a 100-150 főbú- nösnek a beszámoltatását követeljük, akik fehé- ren-feketén bizonyíthatóan felelősek az országban évtizedek óta történtekért, a magyar társadalom politikai, gazdasági és morális le- zúllesztéséért. Nekem ne mondja senki, hogy ezt nehéz megállapítani: a szétesett pártállam politikai és gazdasági vezetése néhány tucat ember kezében volt, egy zárt kör ellenőrzése alatt állt, mely kör hatalmát két fegyveres segédcsapat biztosította: a géppisztoly fegyverével terrort gyakorló erőszakszervezetek - ÁVÓ, karhatalom, III/III. osztály, katonapolitika, munkásőrség, stb. - hálózata és a szellemi terror fegyverét, a tollat forgató zsoldosok, az Aczél-irányltotta kultúrpolitika veteránjai, a rendszert támogató Írók és újságírók cohorsai, akik elsősorban felelősek a magyar társadalom megfélemlítéséért, félreinformálásáért, agymosásáért és erkölcsi tönkretételéért. Helyben vagyunk! - mondhatja most a rosszmájú olvasó, aki ismeri vesszőparipámat és tudja - Ceterum censeo! -, hogy az utóbbi időben alig akadt Írásom, amelyikben ne foglalkoznék ezzel a kérdéssel, nevezetesen az előbbi bekezdés utolsó mondatában foglaltakkal: az Írástudók felelősségével és e kérdés különböző aspektusaival. Aligha csodálkoznivaló. A fentebb említett renszerváltások közül négyet a szakmában éltem át otthon és tudom, mivel jártak azok, mik voltak negatív vagy pozitív kihatásai a toliforgatók társadalmára. Ugyanakkor mintha ma semmi se változott volna a (ahogy egyre sűrűbben olvashatni a hazai lapokban is, az Amerikából importált ronda kölcsönszóval) "media* frontján: ugyanazok neveit olvashatjuk a lapok impresszumain és a cikkek alatt, ugyanazok szerkesztik ugyanazokat a lapokat és Írják a tudósításokat, politikai elemzéseket, akik an- nakelőtte, ugyanazok, akik két, három vagy négy évtizede lihegtek az igyekezettől, hogy megfeleljenek a mindenható párt elvárásainak, ugyanazok, akik együtt üvöltöttek a farkasokkal, ugyanazok, akiknek lelkén szárad a magyar olvasóközönség ideológiai fertőzése és félrein- formálása. Ugyanott ülnek a főszerkesztői, rovatvezetői, tudósítói Íróasztaluknál és a hajuk szála se görbül meg, senki se mond nekik még annyit se, hogy - ejnye, ejnye!... Nem véletlenül idéztem föl cikkem elején a múltbeli rendszerváltozásokat, amelyeknek példaértékűének kellene lenniök a mai magyar kormány számára. Példaértékűnek a szó plusz- minusz értelmében egyaránt. Mert azt senki se kívánja, hogy az új rendszer számára elfogadhatatlan újságírókat megsemmisítő lágerekbe deportálják (mint történt 1944 őszén), arra se gondol normális ember, hogy úgy járjanak, mint Kolozsváry-Borcsa vagy Rajniss Ferenc, de még olyan sorsot se szán nekik, mint ami kijutott Fiala Ferencnek, Oláh Györgynek, Milotay Istvánnak, Nylrő Józsefnek vagy Csonka Emilnek (és még sorolhatnám a neveket, azokét, akiket Írásaik miatt kivégeztek, életfogytra Ítéltek vagy "csak* menekülésre, emigrációba kényszeritettek). Akár visszamehetnénk a két világháború közti időkre is, amikor Somogyi és Bacsó, a Népszava két szerkesztője esett áldozatul - a rendszerváltás késői túlbuzgóinak, a különítményes tisztek bosszújának, de az ilyen terrormódszerek megengedhetetlenek egy jogállamban, legyenek azok szélsőjobb- vagy akár szélsőbaloldali toliforgatók, akikkel szemben alkalmaznák azokat. De mehetnék tovább: amikor 1956. október 27-én győzött a forradalom, az addig Rákosit mindenben kiszolgáló párttag-újságírókkal zsúfolt szerkesztőségekben egyszerre sok lett a hely: a magukat kompromittált piroskönyves toll— forgatók egy része levonta a tanulságot és önként levegővé vált, vagy félvén addigi működésének retorziójától, eltűnt vagy elbújt (esetleg disszidált és nyugaton szabadságharcosként bukkant fel), de aki egyiket se tette, ám vaj volt a fején, azt a lapok forradalmi bizottságai állították fel az Íróasztalok mellől és tessékelték ki az ajtón. Teljes joggal: előtte pár évvel, a Fordulat Évében a párt könyörtelenül kitörte a nyakát minden olyan újságírónak, akinek megbízhatósága felől kétségei voltak. Rákosiék eltávolítottak a szakmából minden olyan újságírót és a szerkesztőségek közelébe se engedték őket (publikálásról eleve nem lehetett szó), aki nem tette le a kötelező hűségnyilatkozatot és aki nem felelt meg a középkori vlzpróbánál is veszedelmesebb káderezés követelményeinek. Mert a kommunisták tudták, milyen hatalmas fegyver a sajtó, és ha az olyan ember kezébe kerül, azt olyan ember forgatja, aki nem az ő hívük, mérhetetlen károkat okozhat nekik. Ha pedig szolgálja őket, az messzemenően hasznukra válik. 3.oldal Amerikai Magyar Értesítő
