Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-02-01 / 2. szám
Am: 1.50 USA dollár f Amerikai Magyar g ff ÉRTESÍTŐ Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Tamási Áron HUNGARIAN MONTHLY XXVII. évf. 2. szám 1991. február STIRLING GYÖRGY: Még egyszer a köpönyegforgatókról Márai Sándor naplóját olvasgatom. Nem is egy» három fekszik előttem az Íróasztalon, de ha a kiadók három kötetbe gyűjtötték is össze korunk legnagyobb magyar Írójának feljegyzéseit, azért az egyetlen Összefüggő napló. Negyed- századot ölel föl - 1958-tól 1983-ig -, éppen azt a huszonöt évet, amiről most már tudjuk, hogy hazánk legújabbkori történelmének leglealjasítóbb, legmegalázóbb, a jellemet leginkább próbára tevő korszaka volt. Jórészt az ún. puha diktatúra nyálkás éveire esik, amelyek súlyosabb rombolást vittek végbe az emberek lelkében, mint a Rákosi-terror. A nemzet túlélésének magasabbrendú szempontjait nézve még a Rákosi-korszak is jobb volt annál a kb. két évtizedes periódusnál, ami a forradalom utáni megtorlás befejezésétől a nyolcvanas évek közepéig, a pártállam széthullásának kezdetéig eltelt. Mert a kopasz gnóm diktatúrája leplezetlen, nvers és főleg gyökeréig idegen zsarnokság volt, ami ellen a magyar nép ösztönösen tiltakozott minden idegszálával, minden, érzésével. A Rákosi-önkény nem korrumpált, nem próbált senkit se megnyerni, nem hízelgett, nem udvarolt a népnek, hanem taposott és csontot tört. Nem kívánta senkitől, hogy jókedvéből szolgáljon számára. Rákosiéknak megalázott, megtaposott és főleg megfélemlített rabszolgákra volt szükségük. De akit naponta megrugdosnak, az soha nem juthat el odáig, hogy megbarátkozzék az oldalába vágódó csizmával. Az meggyűlöli a csizmát és gazdáját, kegyetlen, fekete gyűlölettel és csak egyre vár, hogy föllázadhasson és elégtételt vegyen az őt ért rugdosásokért, megaláztatásokért. 47-től 56-ig, közel egy évtizedig tapostak a bolsi csizmák a magyar nép testén, de ezalatt az idő alatt soha nem mutatkozott az országban a megalkuvásnak leghalványabb jele se, STOLMÁR G. ILONA: Háborúzunk . . . Nem hiszem, hogy Amerika népének bármelyik tagjában - akár egy villanásnyi időre is - felmerült a gondolat amikor Bush-ra szavazott, hogy háborúba viszi az országot. Azt sem hiszem, hogy aki ebben az országban az utóbbi időben háborúra gondolt vagy félt bekövetkeztétől, az nem a Szovjetunióra gondolt, mint lehetséges ellenfélre. Nem Kuvait miatti, Irak elleni harcokat feltételezett. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha csak néhány héttel ezelőtt közvéleménykutatást végzetünk volna és feltesszük a kérdést: "elképzelhetőnek tartja-e, hogy az USA - bármikor, bármelyik országra - támadhat, hogy az USA kezdhet bombázásba?* - a válaszok 99 százaléka "nem* lett volna. Amerika népe nemigen hitte azt, ami bekövetkezett. Amerika népe a béke népének tartja magát és a béke országának - legtöbb esetben a béke őrének - hazáját. Talán éppen ebből következik, hogy most is azt magyarázták be neki, hogy egy elesett, megtámadott, gáládul lerohant kis országot kell megmenteni az agresszortól. Úgy tűnik, ezt el is hitték, s bár azonnal megindultak a háborúellenes tüntetések, tábláikon azt olvashattuk, szónokaiktól azt hallottuk: "Nem adjuk vérünket az olajért?*, "Nem akarunk háborút az olajért?». (Folytatás a I3. oldalon)