Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-02-01 / 2. szám
2.olda Amerikai Magyar Értesitó' 1990. február HUNGARIAN MONTHLY P.O. Box 7416 Baltimore, MD 21227-0416 U S A. Telefon: (301) 242-5333 Szerkeszti: Soós József Főmunkatárs: Stirling György, Stolmár G. Ilona Évi előfizetése díj: 14 US dollár Nyujgdljból élőknek: 12 US dollár Külföldre: 16 US dollár A lapban megjelent Írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben szerzőik felelősek. Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A szükséges javítás jogát fenntartjuk. ilyen ember kontúrjai bontakoznak ki lelki szemeink előtt a Fekete-interjú olvasása közben, de ugyanakkor a koponyánk hátsó zugában elrejtett vetítővásznon feltűnnek még más alakok is, jellemben Fekete Jánoshoz hasonlók, akik ma (életükben ki tudja, hányadszor?) éppúgy fordítottak egyet köpönyegükön* mint a nyilatkozó és éppúgy nem vállalják előző énjüket, mint ő. És a köpönyeg régi színével együtt azt is el akarják feledtetni: hogyan viselkedtek a múltban és milyen károkat okoztak azzal népüknek, hazájuknak. Hadd Írjam - emlékeztetőül - még egyszer ide a Fekete-interjú bevezető sorainak múltkor már idézett első mondatát (ami természetesen nem Feketétől, hanem a beszélgetést kezdeményező újságírótól származik), mert ebből kell kiindulnunk: "1982 tavaszán-nyarán kis híján ösz- szeomlott az ország*. Pont. Próbáljuk felidézni azt az évet, annak az évnek kinti és benti közhangulatát! A hazai hírek arról szóltak, hogy otthon prosperitás van, mindenki jól él, az üzletek roskadásig tömve áruval (jórészt nyugatival), módjával maszekol- ni is lehet (ebben az időben mesélték lelkendezve a hazaingázók, hogy a budai Dunaparton már nyilvános maszek illemhely is üzemel, ahol az arrajárók zenekísérettel - zeneszóra - végezhetik kisebb és nagyobb dolgaikat, amire ugye eddig még a gazdag Amerikában sem akadt példa...), mindenki boldog és megelégedett, a horizonton pedig rózsás bárányfelhők között egy boldogabb jövő többszín-nyomású képe hívogat, mint valami mesebeli délibáb. De ez nem mese és nem is délibáb, hanem valóság, amit egyesegyedül Kádár Jánosnak, a haza bölcs atyjának köszönhet a magyar nép. Ezek voltak azok az idők, amikor becsületben megőszült, börtönt, internálótábort, kitelepítést megjárt középosztálybeli rokonaink megróttak bennünket emigránsokat, amiért nem átalljuk bántani azt a drága jó Kádár Jánost, akihez foghatót Deák Ferenc óta nem adott az Ég az országnak és kioktattak arról, hogy olyan nyugodt biztonságban, mint most, soha azelőtt nem éltek. Legalábbis Rákosi óta nem... És ezek voltak azok az évek, ameivek alatt mind sűrűbben ruccantak haza az otthoni fejlődést csodáló emigránsok (de végleg hazaköltözni, otthon maradni azért egyiküknek se jutott eszébe) és visszatérve dicshimnuszokat zengtek az "óhazai* állapotokról. A rendszer ezen önkéntes propagandistái terjesztették el nyugaton, hogy ha egy szabad választás lenne, Kádár kenterbe nyerné azt s győzték meg legendáikkal a szabad világ pénzügyi köreit, hogy számolatlanul adják a dollárhiteleiket a markukat tartó feketejánosoknak, mert a magyaroknak kölcsönt nyújtani jó befektetés, könnyedén vissza fogják fizetni kamatos kamatostul. És nyomatékül hozzátették: a rendszer stabil, a társadalmi légkör kiegyensúlyozott, az emberi szabadságjogok körül semmi hiba sincs. Kádár megbecsült vezetője népének, aki alatt már (majdnem) megvalósult a forradalom valamennyi követelése: Magyarországon minden megváltozott! Legalább is a Rákosi-rendszerhez képest - fűzték hozzá, de ezeket az utolsó szavakat csak az orruk alatt dünnyögték, hogy senki se hallja. Ezek a nyugati Kádár-huszárok odáig mentek, hogy megvédték az alantas támadások ellen a "haza bölcsét", mondván: mégiscsak egy ország vezetője, akiről nem lehet foghegyről beszélni. És megleckéztették az emigrációt, amiért a magyar nép érdekei ellenére követeli a szovjet csapatok kivonulását, mondván: ez az egyetlen biztosíték arra, hogy más - pl. a románok - egy óvatlan pillanatban ne vonuljanak be. Lojalitásuk bizonygatására pedig tisztségeket vállaltak hazai szervezetekben (pl. Magyarok Világszövetsége) és keresték a hivatalosak barátságát. Elfogadták az Anyanyelvi Konferenciák meghívásait, jókat ettek-ittak államköltségen s közben tele szájjal azt magyarázták, hogy: ez van, tudomásul kell venni, hogy Magyarországon a kommunizmus (Kádár) az úr és ez Így ic. fog maradni az idők végezetéig. Aki mást gondol, álmokat kerget. Most kiderült, hogy akikhez törleszkedtek, akiket agyba-főbe dicsértek, akiknek a barátságát keresték, s ha azok szóba álltak velük, ájuldoztak a boldogságtól, egytől-egyig cégéres- gazemberek (voltak), akik módszeresen tönkretették az országot s akiket a magyar nép csak kényszerből tűrt meg, de gyűlölte őket. Kiderült, hogy a földicsért jólét csak rövidtávú látszat volt, amit politikai propagandaeszközként használt a párt abból a pénzből, amit a magyar gazdaság hosszútávú fejlesztésére
