Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Ik.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1990. január jó bizonyítvány számít. Harmadsorban a csend- őrséghez, mert azt kevesen tudják, hogy oda is lehet pályázni. Mikor apám előállt a kérdéssel:- Mi a véleményed, ha megpályáznánk a Lu- dovikát is? - hát voltaképpen semmi véleményem nem volt. De azután ahogy gondolkozni kezdtem a dolog fölött, egyre csábítóbbnak nézett ki az ajánlat, ha azt az ügyvédek vagy a vármegyei tisztviselők szürke életével hasonlítottam össze. Nem is rég láttam honvédeinket a már felszabadult városunk másik felében bemasírozni. Hullt a virág, szólt a katonazene, dobbantak a lábak és a tiszt ott elől, lovon... szép látvány volt. Szerettem a sportot is. Lovaglás, vívás, céllövészet... egyszerre megjött a kedvem.- Nem bánom, ha fölvesznek, hát katona leszek. Apám jóbarátja, akinek nem volt fia és fiaként szeretett, fel is ajánlotta segítségét. Az ő segítségével 1939 őszén be is vonulhattam a Ludovikára és mondanom sem kell, hogy a csendőrséghez vettek föl. Nekem ez akkor semmit sem jelentett. Csak évek múlva tudtam meg, hogy én egy fasiszta jobboldali, népelnyomó fenevad voltam..., de hát erről akkor még semmit se sejtettem. Ez el volt még rejtve a jövő mé- hében. A Ludovikás évek jó nevelő évek voltak számomra. Jó tornász lévén a fizikai fáradtságot csak sportnak tekintettem. Azonban a sokszor durva és néha trágár megjegyzéseket eleinte nem tudtam pirulás nélkül tűrni. Az elkényeztetett egyke, a család szemefénye egyszerre csak “Hallja, maga nyálas szájú csimpánz, ott a szélén??“ megszólítással lesüllyedt a lét legalacsonyabb szintjére. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ez egy nagy cirkusz. Itt az embert összetörik, ledarálják egy nagy gépezetben, amit fegyelemnek neveznek, hogy azután új embert építsenek belőle. Azt, aki a parancsot még az élete árán is teljesíti. Hogy ez jó vagy rossz-e, az nézőpont kérdése. Egy biztos: a rómaitól az idegen légióig és a mai Marine-Corps-ig így nevelik a katonákat. Végre magam is rájöttem, hogy itt meg kell játszanom a pattogós katonát. Ettől kezdve kifelé éltem egy játékot, kato- násdit, de befelé viszont megtanultam álmodni. Éjjel megálmodtam a magam mesevilágát, azt, amit a nappal valósága megtagadott tőlem. Ez a kétféle lét egymás kiegészítője lett. Csak a mesevilág tudta a nappalokat elviselhetővé tenni számomra. A háború elkerülhetetlenül közeledett és ez szükségessé tette, hogy kiképzésünket négyről három évre csökkentsék. 1992 nyarán hadnagygyá avattak és azonnal mint kiképző tisztet a szegedi gyalogezredhez vezényeltek. Ott egy olyan tiszt mellé kaptam beosztást, akinek az volt a híre, hogy “nagyon szigorú, de igazságos“. Aki volt katona, az tudja, hogy ez mit jelent. Legendás fenevad volt a századparancsnokom, akinek sok fegyelmi kihágása több hónapos szobafogságot zúdított nyakába. így a sok megszakítás folytán én, a zöldfülű voltam a század valódi parancsnoka az ő távollétében. Ezért aztán valósággal gyűlölt. Gyűlölt, mert a dolgok - hála a jó altiszteknek - éppolyan jól mentek, mint amikor ő is ott volt. Ez vérig sértette saját nélkülözhetetlenségébe vetett hitét és amikor 6 volt felül, mindent megtett, hogy pokollá tegye az életemet. Viszont ekkor döbbentem rá a valódi hivatásomra. Ekkor jöttem rá, hogy mesemondónak teremtett a jó Isten. Valahogyan volt egy adottságom, hogy az embereim elé álltam, akik közt kevés volt nálam fiatalabb, de sok közülük apám is lehetett volna, és szinte transz-szerű állapotban elkezdtem beszélni a. Gábor diák vagy a Láthatatlan ember történetét. Akkor megszűnt minden mo- corgás, minden zaj és átszellemült légkörben hallgatták embereim a múlt színes meséit. Nem mindig ragaszkodtam a valódi történethez. Sokszor adtam hozzá a magam fantáziájából is. De mindig valami színes, érdekes módon próbáltam előadni a történet százan közlése helyett. Vasárnaponként a Dóm térre vezettem istentiszteletre a századomat. Utána nem mulasztottam el az alkalmat, hogy az ott felállított magyar Pantheon valamelyik alakjának domborművé előtt ne ismertessem annak történetét. Nemsokára még a másvallásúak is jelentkeztek a katolikus misére. Ez már 1993 nyara volt és ennek az évnek az őszére be voltam rendelve a Böszörményi útra, a cendőrtiszti tanfolyamra. Ez egy egyéves tanfolyam volt, ahol az ujjlenyomat-ismeret, büntetőjog, Szolgálati Utasítás, törvényszéki bonctan, lovaglás, lóismeret és még ki emlékszik már, milyen tantárgyakkal tömték a fejünket. Közben Sztálingrád elesett és az elkerülhetetlen összeomlás megindult. Apám bíztatott: “közbiztonsági szervekre egy országnak mindig szüksége van. A bűnözés ellen minden államnak kell kiképzett emberei legyenek?“ - mondta meggyőződéssel, ö rendíthetetlenül hitt a civilizált jogrendszerre épült társadalomban. Az ő gyökerei még a század- fordulóig nyúltak vissza. Nekem már nem volt ennyi illúzióm, de nem mondtam neki. Ekkor már 22 éves voltam. A tanfolyam befejezése után szabadságon voltam szüleimnél Pesten, amikor megjött a behívóm hadibeosztásba. A román átállás egy
