Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
1988. március Amerikai Magyar Értesítő 3.oldal zonyos hazafelé tett gesztusokat. A két kritika elhangzott, a megbíráltak némán hallgattak. (Aminek két oka is lehet: vagy nem tudtak mit mondani, vagy igy akarták elkerülni azt, hogy a kérdések még szélesebb körben ismertekké váljanak. Ilyenkor legjobb a hallgatás.) Nem hallgattak azonban a fogadatlan prókátorok. Innét is, onnét is megszólalt egy-egy "kibic" és udvariasnak éppen nem nevezhető hangon nyilvánítottak Ítéletet olyasmiről, amihez alapjában véve semmi közük. Senki egy szót sem szólt hozzájuk és nem kérte bíráskodásukat. Etikailag mindkét urnái alapvető szépséghiba, hogy véleményükkel nem annál az újságnál jelentkeztek, ahol a nekik nem tetsző irás megjelent. A legelemibb sajtómorál az, hogy ha valahol olyan cikket olvasok, amivel nem értek egyet s ami hozzászólásra ingerel, ugyanannál a lapnál közöltetem mondanivalóimat, ahol az eredeti irás napvilágot látott. így alakulhat ki egy termékeny vita, amit ha elleneznék, önmagámmal kerülnék ellentétbe. Mert a vita igenis jó és szükséges'. Pluralista társadalomban élünk, ahol nem csak egy húron szabad hegedülni, mint a diktatúrákban, hanem a vélemények összecsapásából kristályosodnak ki a helyes álláspontok. És igy tudódik ki, mi van a szavak mögött, van-e azoknak aranyfedezete, vagy csak blöffölés az egész. Viták nélkül elképzelhetetlen a fejlődés, az előrelépés, és amelyik társadalom nélkülözi az egészséges vitákat, ott a kontraszelekció érvényesül. Minderre ékes példával szolgálnak a kommunista országokban uralkodó állapotok; a viták ellen ágálok netán diktatúrát, egypártrendszert kivárnak? Egy kaptafára húzott véleménnyel? # De nemcsak az emigrációban lehetünk tanúi a sajtószabadsággal homlokegyenest ellenkező látványosságoknak. Hanem az amerikai közéletben is, noha mindeddig úgy tudtuk, hogy ha valahol, akkor Amerikában tiszteletben tartják az elvet, hogy bárki korlátozás nélkül publikálhasson híreket, nyilváníthasson véleményt akárkiről, legyen az elnök, szenátor vagy bármilyen magas tisztség viselője. Ezek közt nagyon kevesen bírják a kritikát (akár kisebbrangu magyarjaink) és ha valaki nem nagyságukat magasztalja, hanem viselt dolgaikat firtat ja, netán szennyesüket teregeti ki, rögtön felfortyannak. Ilyen érzékeny lélek a Kennedy dinasztia még egyetlen élő közszereplője, Edward Kennedy szenátor is, aki szerény véleményem szerint még mindig arra spekulál, hogy ha a demokrata párt idén vagy '92-ben végleg kifogy a futtatható elnökjelöltekből, a végén mégiscsak őt fogják fölkérni, hogy induljon a Fehér Ház birtokáért. S akkor ő nagy kegyesen igent fog mondani híveinek. Hogy ez mikor következik be, még senki sem tudja, maga Kennedy sem. De ő viszonylag még fiatal, ráér várni. Most azonban nem erről akarok írni, hanem arról, hogy a demokrácia (s azon belül a sajtószabadság) e felkent bajnoka miképp törte ki a nyakát valakinek, aki a sajtó, ill. TV nyilvánossága révén időnként orron koppinthatta őt. Nem hiszem, hogy aki csak néha kukkant bele az amerikai újságokba, ne találkozott volna valamelyikben a Murdoch- üggyel. Ruper Murdoch egy Ausztráiából ideszármazott gazdag magánzó, akinek az a passziója, hogy újságot csinál és televízió-állomásokat üzemeltet. Van rá elég pénze, teheti. De csak addig, amig nem keresztezi a Kennedy-család érdekeit . Mert a demokrácia honában is csak addig lehet bírálni, amig a hatalmasok tűrik. Igaz: itt nem vitetik el ávósókkal vagy rendőrökkel az ellenzéket, nem tartanak házkutatásokat, nem tesznek lakat alá senkit. Csak egyszerűen lehetetlenné teszik anyagilag vagy egyéb módon. Azaz; elhallgattatják. Ami semmivel sem jobb az előbbi módszereknél. Ez lett Murdoch sorsa is. Amikor személye kezdett kellemetlenné válni a "nagy"Kennedy számára, a massachusettsi klán kidolgozta a maga stradégiáját a kellemetlenkedő lecsendesitésére. Murdoch TV-engedélye lejár: nosza meg kell hát gátolni, hogy az erre illetékes szövetségi hivatal -a Federal Communication Commission - meghosszabbítsa a TV-állo- más engedélyét. Kennedy szenátor villámgyorsan cselekedett: a múlt év végén beterjesztett törvényjavaslatok közé - az előirt kongresszusi formaságok mellőzésével - becsempészett egy olyan rezolu- ciót, amely megtilt ja a TV-engedély meghosszabbítását . Csak a vak nem látja, hogy az egészet azért találta ki a Mary Jo Kopechne tragédiájában máig sem tisztázott szerepű hős massachusettsi szenátor, hogy Mur- dochba fojtsa a szót. Nesze neked sajtószabadság! De a törvény már"átment", azon nem lehet változtatni. Hiába ez a sokat emlegetett amerikai sajtószabadság! Aminek éppúgy léteznek korlátái, mint a kevésbé fejlett demokráciákban, ahol csak a módszerek mások: ott börtönbe csukják a renitenskedő újságírókat, itt csak a lehetőségtől fosztják meg őket attól, hogy hallassák szavukat. Akár igy, akár úgy: egyre megy. # Utaltam már rá» hogy az emigrációban
