Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1988-02-01 / 2. szám

• S Magyarországra szóló közlemények

ÜZENET

P.O. Box 7416 Baltimore, MD 21227-0416 U.S.A.

“SZÓLJON

A

NYOLCADIK TÖKZS . . (Kodály)

Amitől nyugtalanok az álmaim

— Duray Miklós inteijúja* —

Erzsinek hívnak, az egyik csehszlovákiai magyar oktatási nyelvű középiskola érettségiző diákja vagyok. Nyáron leszek tizennyolc éves. 1968. augusztus 21-én születtem, azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállamának a csapatai bevonultak az országba.

Azt szeretném elmondani, hogy miért nem sikerült az érettségi írásbeli dolgozatom szlovák nyelvből. A négy választható téma közül az elsőt, a hazáról szólót választottam. Azt, hogy „A hazám gyönyörű, büszke vagyok rá és mindenek fölött szeretem”. Az osztályban csak én írtam erről... Tessék elképzelni, csupán én...

Tetszik tudni, hogy mi a haza?... Jaj, de bután kérdeztem... Ugye? Ezt egy érettségiző lánynak is biztosan illene tudni... Bizonyára,... de eddig még nem gondoltam erre... Azaz néha igen, de sohase voltam biztos abban, hogy olyan-e a haza, amilyennek én képzelem el... Azt hiszem, nem fűződik hozzá semmilyen élményem... nem tudom azt sem, hogy mi a hazaszeretet... Ilyet még sohasem éreztem. Azt hiszem, hogy nem... Igaz, a rádióban és a televízióban nap mint nap a hazáról beszélnek. A szocialista hazafiságról és a szocialista haza szere- tetéről. A tankönyveink is, már az első elemitől fogva, ilyen szólamokkal vannak tele. És május elsején, meg más alkalmakkor is a transzparenseken hazáról szóló jelszavak olvashatók. Az, hogy „Csehszlovákia két egyenjogú nemzet, a csehek és a szlovákok közös hazája”, meg „Éljen a csehek és a szlovákok megbonthatatlan egysége”, ,,A haza épitésével szilárdítod a békét”, „A haza építésére és megvédésére légy kész”. Olyat is hallottam már, hogy: a haza szeretete a Szovjetunió szeretete — vagy fordítva? Azt a feliratot pedig nap mint nap látom, hogy „örök időre a Szovjetunióval és soha másként”. Igen, így: örök időre... és soha másként... De ezek nem váltanak ki belőlem semmilyen pozitív érzést... helyesen mondtam?: pozitív érzést?... Mindeddig csak elengedtem mindezt a fülem mellett. És otthon se beszéltünk erről soha. Csupán apu mesélt sokat az utóbbi időben hatvannyolcról. Jót is, rosszat is, de inkább jót... és mindig hozzátette, hogy erről másnak ne szóljak, mert baj lehet belőle... Persze, mindaz amit mond, számomra csak olyan, mintha nem is lett volna, hiszen akkor születtem... Most az írásbelin, a témaválasztás után igyekeztem az életben először végiggondolni a hazával kapcsolatos élményeimet. Ekkor próbáltam először tudatosítani ezeket az érzelmeimet. Azokat, amelyek ahhoz az országhoz fűződnek, amelyet hazámnak kellene tekintenem. Jelent-e számomra ez a fogalom a puszta szón kívül mást is...? Most már bánom, hogy ezt a témát választottam. Talán azt hittem, hogy könnyű lesz, amolyan blabla... Nem is tudom... ^zt hiszem, az kapott meg, hogy gyönyörű. Mert valóban szép ez az ország... Csehország is, és Szlovákia is... nagyon szeretem a természetet, és ezt a környezőt fölöttébb... De elegendő ennyi..., ilyen a hazaszeretet...? (...)

öt évvel ezelőtt, amikor utoljára voltam pionírtáborban, Jerzyt, a vezetőnket, egy Pozsonyban tanuló osztravai - észak-morvaországi - lengyel fiút hallottam először őszintén beszélni a hazáról. Azt magyarázta, hogy neki két hazája van. Csehszlovákia a gazdasági hazája, mert itt él, Lengyelország pedig a szellemi hazája, azért, mert a nemzetisége lengyel... Az írásbelin először ez jutott eszembe. De erről nem írhattam. Jerzy is azt mondta, nem lenne jó ha megtudnák róla a csehszlovákok, hogyan gondolkodik... De azért sem írhattam erről, mert szerintem nem lehet két hazát egyformán szeretni... Nekem is két hazám lenne? Csehszlovákia és Magyarország...?

Itt élek. Minden ősöm, akiről apu és anyu beszélt, szintén itt élt. Azon a területen, amit ma Csehszlovákiának nevezünk. És mind magyarok voltak. Mi is azok vagyunk. Otthon csak magyarul beszélünk, magyar iskolába járok. De öcsit szlovák óvodába kellett íratni... Hogy miért?

Amikor ötéves voltam, engem is szlovák óvodába írattak a szüleim, mert a lakótelepünkön nem engedélyezték a magyar óvodát. Pedig több mint harmincán jelentkeztek. Harminctól kisebb létszám esetében ugyanis nem engedélyeznek sem óvodát, sem iskolai osztályt... A kérvényeket azzal utasították vissza, hogy a városban már működik egy óvoda a magyarok számára. Oda azonban nem vettek fel bennünket, mert a lakótelep más városkörzetbe tartozott, és az egyetlen magyar óvodába - a zsúfoltsága miatt - csak a közvetlen környékéről fogadhattak gyerekeket. Apu mondta, hogy anyu végül örült is, hogy szlovákba kerülök, így legalább összeszokom azokkal a gyerekekkel, akik majd az osztálytársaim lesznek elsőben, és így talán nem lesz részem olyan megrázkódtatásban, mint neki volt az első elemiben. Eredetileg ugyanis szlovák iskolába akartak íratni a szüleim, mert a magyar nagyon messze volt tőlünk... Csakhogy a szlovák óvodából ki kellett venniük, mert megmakacsoltam magam. Ott ugyanis mindjárt az első napon elkezdtek büntetni. Ez úgy történt, hogy az óvónő a meseóra végén a képeskönyvből megkérdezte tőlem, hogy miről szólt a mese. Én azonban PopoluSka helyett Hamupipőkét mondtam. Az óvónő erre nevetni kezdett — biztos akkor halottá először ezt a szót - és vele nevettek a gyerekek is. Majd először csak úgy anyaian megszidott, azért mert nem figyelek, és azzal ijesztgetett, hogy ha az iskolában is ilyen figyelmetlen leszek, buta maradok. A mellettem ülő gyerek erre azt mondta nekem: „te buta magyar”. Ennek persze nem lett jó vége, mert mérgesen megcsíptem a combját. Ettől a kislány sírni kezdett és azt üvöltötte, hogy „ez a buta magyar bánt engem”. Az óvónő erre azonnal magához intett és borzasztóan meg- cibálta a hajamat. Azt hittem, hogy kitépi a copfomat. Közben pedig azt rikácsolta, hogy „aziátka”, azaz ázsiai, és jegyezzem meg, hogy ezután csak szlovákul szabad beszélnem, mert Szlovákiában élek. Hogy ezt mondta, csak anyutól tudom, mert másnap az utcán, a villamosban és a gyerekorvosnál nem akartam vele beszélni, csak hallgattam, és amikor megkérdezte — természetesen magyarul —, hogy miért nem válaszolok, szlovákul feleltem: az óvónéni megtiltotta, hogy magyarul beszéljek... Otthon azonban nem feszélyezett semmi, hacsak az nem, hogy reggel ismét óvodába kell mennem... Az első eset után napirenden voltak a verekedések, mert a gyerekek örökké csúfoltak, kínoztak, rugdaltak, csipkedtek amiatt, hogy magyar vagyok. Persze, én védekeztem, így az óvónő egyszer meglátta, hogy verekszem, azaz hadonászok a kezemmel magam körül. Amikor megmondtam, hogy miért, szégyentáblát akasztott a nyakamba, amelyre egy nagy fekete nyelvet festettek. Ez azt jelentette, hogy hazudós vagyok, vagy valami ilyesmit. így kellett állnom az udvaron, amikor a többi gyerek játszott. Ezt sohase felejtem el. Ekkor fogadtam meg, hogy történjék bármi, soha, soha többé nem megyek óvodába... De már ezt megelőzően sem akartam járni. Minden reggel könyörögtem, hogy ne vigyenek. Mielőtt elindultunk volna, elkapott a hányinger. Minden áldott nap. Azon az utolsó reggelen, indulás előtt, kiszöktem a lakásból és elbújtam a ház mögött a szemeteshordók közé. Csak sokára találtak rám. Ekkor mondtam apunak, hogy ha még egyszer elvisznek az óvodába, soha nem látnak többé. Ezt ismételgettem konokul... (...)

öcsivel is hasonlóképpen történt mint velem, őt is magyar óvodába akarták adni a szüleim, össze is beszéltek vagy negyvenen, gyerekes magyar családok, hogy kérvényezni fogják a magyar ovit. De a szülők egy részét beidézték a hivatalba... a nemzeti bizottságra... és meggyőzték őket, hogy a gyermekeik érdekében vonják vissza a kérelmet, mert anyagi okok miatt most úgyse nyithatnak magyart. Csak egy vagy két év múlva. Talán. Ha azonban továbbra se mondanak le a szándékukról, akkor más óvodába nem vehetik fel a gyerekeket. A szlovák óvodák már így is túlzsúfoltak, ezért sehol se lesz számukra hely. Mikor ezzel sikerült lecsökkenteni a kérvényezők számát, a nemzeti bizottság a kitartóbbaknak már azt a törvényszerinti választ adhatta, hogy a jelentkezők kis létszáma miatt nem nyithatnak magyar óvodát. így került öcsi szlovákba. De ő nem járt úgy, mint én. Nem azért, mert fiú, hanem amiatt, mert többen vannak magyarok egy csoportban és ügyes verekedők. A többi gyerek nem mer velük kikezdeni. Meg az óvónő is jól ismeri anyut. De a házunk közelében lévő játszótéren más a helyzet, oda ritkán merészkedik egyedül. A szlovák gyerekek többnyire nem engedik őt játszani, elveszik a labdáját, ha közéjük akar állni azzal kergetik el, hogy „ti magyarok vagytok, költözzetek Magyarországra, itt nincs semmi keresnivalótok”. Egyszer, amikor sírva jött fel a játszótérről és emiatt apu dühösen lerohant, azt kiabálták neki vissza a szlovák gyerekek, hogy a magyarok menjenek vissza Ázsiába, meg a Duna túlsó oldalára... Hát egy gyereknek eszébe juthat ilyesmi magától...?

Az óvodai nehézségek miatt - a korábbi elképzeléssel ellentétben — magyar iskolába írattak a szüleim. Anyu kérvényezte a munkaidejének a megváltoztatását azért, hogy reggelente elvihessen a tőlünk jó félórára lévő iskolába. Az engedélyt nem kapta meg, ezért ott kellett hagynia az állását. Rajtam kívül még két gyereket írattak magyarba azok közül, akiknek a szülei az enyéimmel együtt kérvényezték a magyar óvodát. De ezeket is két vagy három hónap múlva kivették és átíratták a lakóhelyi körzetben lévő szlovák iskolába. Ugyanabból az okból kényszerültek erre, ami miatt anyu munka nélkül maradt... Amikor már nagyobb voltam és szülői kíséret nélkül utazhattam, együtt a nagyobb iskolatársaimmal, gyakran megtörtént, hogy a buszban a felnőttek ránkszóltak „ne beszéljetek magyarul”, „ha szlovák kenyeret esztek, beszéljetek szlovákul”. (...)

Három évvel ezelőtt tízünket - lányokat - a legjobb tornászokat a tavaszi szünetben jutalomból sítanfolyamra vittek. Hasonló korú - tizenöt-tizenhat éves — szlovák diákokkal, egy textilipari szakiskola vagy inasiskola lányaival utaztunk együtt. Már a vo