Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-10-01 / 10. szám
1987. október Amerikai Magyar Értesítő 27.oldal SÓ BERNÁT: AUSZTRÁLIAI MAGYARSÁG ÉLJEN AZ ÉENVÉHÁESZ Kérem, ne tessék meglepődni a címen. A rövidítések korát éljük. És ahelyett, hogy javulna a helyzet, úgy látszik egyre fékeveszettebben rövidítünk. Gyermekkoromban még valahogy lépést tudtunk tartani az O.T.I.-val, az O.T.B.A.-val, a Kötőpamut K.F.T.-vel, vagy a Kőszénbánya R.T.-vel. Később megtanultuk az U.N.N.R.A.-t az S.S.-t, az l.R.O.-t, a P.E.N.-t, és a P.O.W.-t. Majd ezt követte a S.A.L.T. az a P.L.O. és az L.S.D. Ekkor kezdtünk igazán megcsö- mörleni. Pedig csak ezután jött még a java. És ma? Ma már — bevallom — azt sem tudom hol tartunk. Ma már az „angolmagyar” mellett rövidítés-szótárra is szükségünk van. Egyáltalán, — kérdezhetjük — hogyan indult ez az egész? És mikor kezdődött elmérgesedni a dolog? Ki tudja? Egy biztos: a XX. század a ludas. Mert figyeljük rneg: a második világháborúból W.W.II. lett, de bármilyen hosszú is kimondani, és leírni, a napóleoni háborúkat még mindig nem írjuk N.H.-nak, a középkort K.K.-nak, és a Szentháromságot SZ.H.-nak. Régen úgy látszik több idejük volt ilyesmire az embereknek. Na de most térjünk rá az ÉENVÉHÁESZ-re. Nos, ha már mindenkinek szabad ma nyakló nélkül rövidíteni, akkor egyszer nekem is lehet. Nem igaz? Az E.N.V.H.SZ. kérem egy olyan szervezet, ami még nincs. De javasolom, azonnali megalakítását. Mert ha az Egyesült Nemzetek — bocsánat U.N.O. — kebelén belül működhet U.N.E.S.C.O. vagy U.N.l.C.E.F és még jó ég tudja hányféle rövidített alszervezet, akkor szerintem a világnak égetően szüksége van az E.N.V.H.SZ. késedelem nélküli megalakulására. Ez pedig, az Egyesült Nemzetek Vélemény Helyesbítő Szervezete. Ez az a szervezet, ami már el is késett. Hiszen jól tudjuk, az utóbbi 50—60 évben az irányított „közvéleménynyel” alapos bajok vannak. Ez nem vitás. És mi ennek az oka? Egyszerű. Valamikor az olvasók megírták véleményüket az újságoknak, ma pedig az újságok irányítják az olvasók véleményét. Ez talán még nem lenne baj, de mindazok, akik az újságokat írják, világnézetileg rendszerint egyvágányú, elfogult, részrehajló szolgalelkek. (Kivéve természetesen engem.) Nem kétséges, igy alakul ki aztán évek folyamán egy ferde itéletű, orránál fogva félrevezetett olvasóközönség, mely szerintem időről-időre, központilag irányított ideológiai helyre- pofozásra szorul. Szabad legyen egy vastag példával szemléltetnem ezt a jelenséget. Itt van kérem az egyik katonai diszmenet, amit az angolok GOOS-STEP-nek, azaz ,,liba-lépés”-nek, vagy „liba-masiro- zás”-nak neveztek el. Hát kezdjük azzal, hogy már maga az elnevezés is nevetségesen félresikerült hülyeség.- Meg kell jegyeznem, hogy ezen a téren szakvélemény adásra teljes mértékben feljogosultnak érzem magam. Ugyanis anyámnak valamikor saját libái voltak és azok egyáltalán nem így lépkedtek. A libák járás közben feneküket jobbra-balra billegetik, és közben olyan bután csoszognak, hogy még az elpotyogtatott csirkeürüléket se tudják átlépni. A „közvélemény” mégis, negyven egynéhány év óta ezt a „díszlépést” a náci hadsereg katonáival társítja. Még ma is, valahányszor mozihelyiségek vetítővásznain a harmadik birodalom szürkeruhás harcosai megjelennek, és az Arc de Triomphe mellett elsétálnak, a nézőtéren a „közvélemény” gúnyos röhögése morajlik fel. De bezzeg, mikor a tízharmincas esti hírek közben a televízió képernyőjén a Szovjetunió katonái verik a Vörös Tér betonját — Lenin bebalzsamozott holtteste előtt —, akkor ugyanez a közvélemény, elismerő bólogatás közben egyik ámulatból a másikba esik: — Oda nézzetek . . .! — kiabálják túl egymást. Látjátok . . .? Ez aztán már döfi . . .! Pedig ugye a németek csak köldökig emelték valamikor a csizmát, a ruszkik meg a Kirov balett szólótáncosait is túlteljesítve ádámcsutkáig rugdalják a „liba-lépést”. Ami természetesen azonnal elveszti nevetségességét, amint a sarló-kalapácsos zászló alatt döngetik. Hát igen. igy lesz a Pápa is mulatságos, valahányszor „teljes díszben” jelenik meg. Csak a londoni polgármester öltözékén, vagy az angol királynői főbíró fodros parókáján nem illik megütközni, — vagy Isten ne adja, röhögni. Kezdjük már érteni ugye, hogy valahol bajok vannak a „nézetek” egyoldalú besulykolásával. A monokli is mindig nevetséges, kedvenc gúnytárgy marad, de Második, esetleg Utolsó Erzsébet fején a félrecsúszott korona: csak fényes tradíció. — A szabadságát vesztett, elnyomott afgán nép szenved, — mondják, ámde kik azok a székelyek, — kérdik? És ugye, milyen borzalmak történtek a második világháború alatt Coventryben, — na de, hogy kerül ide Drezda . . .? Reagan például a sajtó szerint „két lábon járó, szenilis aggastyán”, de Roosevelt tolószékben ülve is, háborús hős. Hitler? Vérengző fenevad. Helyes. (Legalábbis mióta elvesztette a háborút.) Sztálin? Milyen kár érte. Hová lett a régi szép yaltai idők „jó öreg Jóska bácsija”? — siránkozik a sorok között a New York Times, vagy a Washington Post. A népidemokrácia? Igaz humanizmus, ahol minden baloldali, demokratikus gondolkodású polgárnak egyformán helye van. (A többiért meg úgyse kár.) Szóval látjuk nagy szükség lenne már egy véleménykorrigáló világszervezetre, hogy a „közvélemény”, a háború után negyven egynéhány évvel végre ne csak a kommunistákat felkutató Macarthyzmust nevezze már „nevetségesen beteges” tünetnek. És még nem is szóltunk az ukrán parasztokról, akik gázkamrák helyett, üres kamrákban pusztultak el. Sem a Poi Pótról, sem Maó mesterről, vagy a vorkutai haláltáborokról. Nem beszélve arról, hogy a katyn-i tömegsírok csontvázai is szeretnének már a nagy panaszkodásban ennyi év után végre „szóhoz jutni”. Szóval, úgy érzem, igazán megértünk az E.N.V.H.SZ. megalakítására. Bár, mit mondjak? Félek, erre még kicsit várhatunk . . . Mire ezt a szervezetet megalakítják, azt hiszem a tehenek megtanulnak repülni, Gorbacsov meg egyházadót fog fizetni. * Téli sport; Egy befagyott tó közepén, ahol megrepedt és beszakadt a jég, felöltözött férfi kapálózik a vizben.- Mit csinál maga ott? - kérdezi valaki a partról.- Úszom. De az előbb még korcsojáz- tam... *
