Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
Ára: 1.25 USA dollár f Amerikai Magyar g ff értesítő HUNGARIAN Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és védem fogjuk a magyarság szellemét. Tamási Áron „ XXIII. évf. 9. szám Görbe képek a tükörben A vidámparkok egyik kedvelt játéka a görbe tükör, amely hordóiormájunak mutatja a valóságban szilfid- karcsu hölgyet, vagy elegánsan snájdignak a kapitális pocakot viselő éltesebb urat. Sutákká válnak a mozdulatok is, attól függően, hogy a ravaszkás üveg melyik tengelye irányában lengetjük a kezünket, lépünk arrébb. A bohókás terem kijáratánál aztán szemügyre vehetjük megszokott önmagunkat, megnyugodva konstatálhatjuk, hogy mindenünk éppen olyan, mint annakelőtte, csak a sokarcú természet használta fel mulattatásunk- 1 ra a fizika törvényszerűségét. Ha az otthoni magyar társadalom nézne bele valamilyen csodatükörbe, amely megmutatná, hogy milyen is a valóságban,ennek a jelenségnek a fordítottja játszódna le. A sima tükör torz vonalakat, meghökkentő vonáj ' sokat mutatna,egy minden izében beteg rendszer riasztó kinövéseit.Azt szoktuk mondani - és igazunk van -, hogy olyan egy nemzet jövője, amilyen az ifjúsága, a fiatalok, akiket nevel. Elszomorító, amit ezen a té- jn ren Magyarországon tapasztalhatunk. Az a fajta kiúttalanság, amely a legsötétebb rémképek felvázolására ad okot, a legriasztóbb tünete talán a magyar közélet betegségének. Minden régi eszme hitelét megrendítették, évszázadok óta elfogadott és hasznosnak, jónak bizonyult erkölcsi elveket dobtak sutba, a felnövekvő nemzedék csak kételkedni tanul, de nem tanulja meg szeretni a népét, a hazáját, a szüleit, az embertársait. Csoda-e hát, hogy amikor magára maradva súlyos > problémákkal kell megküzdenie, akkor elbizonytalanodik, nem küzd, hanem menekül, az alkoholban, a kábítószerben, az azonnal megszerezhető és csak csömörrel 1987. szeptember SZEPTEMBER VÉGÉN Még nyilnak a völgyben a kerti virágok, még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, de látod amottan a téli világot? már hó takará el a bérei tetőt. Még ifjú szivemben a lángsugaru nyár s még benne virit az egész kikelet, de ime sötét hajam őszbe vegyül már, a tél dere már megüté fejemet. Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet keblemre tevéd le, holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre könnyezve boritasz-e szemfödelet? S rábirhát-e majdan egy ifjú szerelme, hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, fejfámra sötét lobogóul akaszd, én feljövök érte a siri világból az éj közepén, s oda leviszem azt, letörleni véle könyüimet érted, ki könnyedén elfeledéd hívedet, s e szív sebeit bekötözni, ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret! Petőfi Sándor
