Amerikai Magyar Értesítő, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-02-01 / 2. szám
10.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1985. február LEGYEN VAGY NE LEGYEN NÉMET HŐSI EMLÉKMŰ? A negyvenedik évforduló közeledtével a háború vérzivatarát átélt tömegek lelki szeme előtt ezidén fokozott jelentőséggel peregnek le azok a borzalmak, a- melyek az un. "béke" beálltával sem szűntek meg, csupán módosultak. Gondoljunk csak a Szovjetbe szállított katonai és polgári személyekre, a halálra kinzott, bebörtönzött vagy kényszermunkára elhurcolt áldozatokra, valamint a kifosztott lakosság testi-lelki szenvedésére otthon, a menekültek nyomorára nyugaton. Csak természetes, hogy mi, igazságos és tartós békére vágyó magyarok, is halvány szivárvány jelnek tekintjük a bonni kormány keresztényekhez illő lépését. A megbékélés ritka példája hatja át THE GAZETTE montréali napilap londoni tudósítójának egyik januári cikkét, amelynek cime határozott válasz a jelen soraim elé tett főkérdésre: "OF COURSE GERMANY SHOULD HAVE A CENOTHAP." Ennek a szabatos főcímnek persze, időszerű háttere van a- zon a nagynémet földön, amelynek kancellárja szerint az elhunytak kegyeletének megőrzése nemzeti kötelesség. Ezekre való tekintettel elhatározta, hogy - amint a győztesek már régen tették - nemzeti emlékművet állittat a német hősöknek. Szinte várható volt a Vörös Csillag, vagyis a szovjet hadsereg lapjának pimasz támadása Kohl kancellár ellen "a náci katonák dicsőítésének, továbbá a II. világháború folyamán megölt milliók megsértésének" vádjával. Ezeket a szabványos moszkvai rágalmakat helyes erkölcsi érzékkel utasitja vissza a londoni tudósitó mondván, hogy a német támadást még kJ év távlatából is felhánytorgatni nem e- gyéb mint az orosz nép tetszetős eszkö-- zökkel való izgatása. "Az is igaz - folytatja a londoni riporter -, hogy a nyugatiak körében is régi sebeket tép fel a német háborús emlékmű gondolata." Az önigazoló méltatlankodók érvelése általában igy hangzik: "Hogyan merészelnek hősi halottjaikról megemlékezni a németek? Hiszen a német fiatalok áldozata, akik életüket adták hazájukért, semmiképen sem hasonlítható a mi fiataljaink áldozatához." A nyugatiak eme cinikus megkülönböztetésén alapuló erkölcsi értékítéletet, bosszútól lihegő érvelését olyan igazsággal dönti meg a londoni tudósitó, amely tény rögvest fölöslegessé tenné a fegyverkezést, ha a gyűlölködésből és megtorlásból élő kommunisták és uszályhordozóik is magukévá tennék azt. A mi katonáink, az orosz hómezők és a doni áttörés fiatal magyar honvédeink szenvedése és életáldozata is: "Was of course, exactly the same sacrifice. Infantrymen are not politicians and the way they die has nothing to do with the passports they carry." Az élőkre térve, helyesen állapítja meg, hogy "nehéz németnek lenni annak ellenére, hogy a mai német felnőttek többsége még gyermek volt vagy meg sem született, amikor a háború végétért." Tehát nem szabad őket felelősségre vonni, még kevésbbé büntetni azért, amit apáik követtek el. A tájékozatlan kanadai olvasót összehasonlítással igyekszik felvilágositani a németek irtázatos emberveszteségéről: "Két millió németet öltek meg az I. világháborúban, vagyis amennyi a franciák vesztesége is volt és kétszer akkora mint a briteké. Hétmillió német halt meg a II. világháborúban, többen mint a nyugati szövetségesek elesettjei együttesen. Németország áldozatai a hatalmi érdekek pörölycsapásaitól leteritett kisemberek voltak: a brit légitámadások foszforos bombái által elevenen elhamvasztott nagymamák, vagy a szovjet tüzérségi tűzben széttépett gyermek-katonák." Amig a kisebbb német falvakban - ahol még él a hősök tisztelete — kicsi kérészi tekre vésett hosszú névsorokkal emlékeznek háborús halottjaikra, addig a nagyobb városokban nincsen semmi. Úgyszólván hihetetlenül hangzik, amikor a nyugati győztesek fent már megnevezett liberális napilapjában azt olvassuk, hogy "Germany too owes its millions of dead at least the courtesy of acknowledging their sacrifice." Még gyakorlati tanáccsal is szolgál a kivitelézést illetően. Ajánlja a németeknek a vietnami elesettek washingtoni emlékművét, amely "V" alaprajzú falon 58 ezer fiatal amerikai nevét sorolja fel. A tanácsadó azonban kénytelen beismerni, hogy a washingtoni megoldás mégsem alkalmazható a Némethonban, mert " iykk-k5 halálos telén az otthonaikban agyonbombázott millióknak, valamint az elesett katonák nevének felsorolása legalább harminc km hosszú falat igényelne. Ugyanis a német kormány valamennyi háborús erőszak áldozatául esett polgárának kiván központi emlékművet állítani. " A győztesek erőszakos átnevelésének eredményeként müncheni üreslelkü egyetemisták a "dulce et decorum est pro patria móri" (édes és dicső a hazáért meghalni) felirat eltávolítását követelték Alma Materük homlokzatáról. Kohl kancellár most négy évtized bűnös mulasztását pótolva, elindult a német és európai keresztény közösségi becsület helyreállításának utján. Vajon milyen tanulság vonható le fentiekből a mi számunkra? Mivel az erkölcsi igazság győzelméről van szó és mivel immár negyven esztendeje a bolsevista téri ror-rendszer megtiltja a kárpátmedencei