Amerikai Magyar Értesítő, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
11.oldal Amerikai Magyar Értesítő mulékony, udvarias fiúcska egyszerre minden ok nélkül kimutatta foga fehérit. És belémmart. Vitriolos tollal irt cikkében gúnyosan aposztrofálta egy másik magyar újságban megjelent Írásom adatait és elemi tudatlansággal, sót szándékos hamisítással gyanúsított. Amikor magánlevélben rámutattam arra: 5 tévedett, mégpedig alaposan és ennek közlését kértem lapjában, a helyreigazítást megtagadta és lapja következő számában egy teljes oldalas vezércikkben kötözködött. és oktatott ki a sajtóetikára. Közben pedig a tényre vonatkozó helyreigazítást elszabotálta. A sajtóetika nagyobb dicsőségére. Tévedését nemhogy belátta volna, de mellébeszélt, mint aki tudja, hogy nincs igaza, de valamilyen ok miatt mindenáron vitatkozni, kötekedni akar. Mint akinek ez a dolga, ez a feladata. Mint akinek diktálnak. S itt kezdődik a közügy. Ugyanis Miklóssi barátunk magatartásában és stílusában beállott fordulat különös egybeesést mutat egy másik eseménnyel. A Nyugati Magyarság kicsivel előbb súlyos anyagi válságba került: pár hónapon át nem is tudott megjelenni, aztán rend- szertelenül látott napvilágot, hol megjelent, hol nem, végül egy összevont számban jelentette be a szerkesztő,hogy megoldódtak a nehézségek és biztosítva van a lap további élete. Magyarán: sikerült valahonnét pénzt szereznie. Talált egy gazdag nagybácsit, vagy egy nagylelkű mecénást. Csakhogy a világon semmit sem adnak ingyen. Pénzt kapott a derék ifjú ember, de a pénzzel együtt kapott mást is, utasítást, milyen irányban kell vinnie a lapot, milyen irányzatot kell szolgálnia. És kiket kell támadnia, kiket kell dicsérnie. Szegény, szegény Miklóssi-fiu mit tehetett mást: parírozott. Mert a pénz beszél, a kutya ugat s aki a tőkét adja, az az ur, az diktál. Hogy milyen homályos forrásokból szerezhetett pénzt ez a Miklóssi, azt csak a Jóisten tudja a magasságos égben. De mindenki találgathat gusztusa szerint. Egy biztos: a lap máról holnapra életre galvanizálódott és ugyanakkor, ezzel egyidőben erősen balra tolódott, olyannyira, hogy tisztességes emigráns újságíró számára már kényelmetlenné vált szerepelni a lap hasábjain. A lapban ismeretlen nevek tűntek föl és a cikkek egy része hazai újságokból származott. * A pénzforrások egyike - feltételezhetően - a kanadai Rákóczi Alapítvány volt, amire abból lehet következtetni, hogy Miklóssi barátunk fölcsapott az Alapítvány propagandistájának és"rosszindulatu támadások" ellen védelmébe vette az Alapítvány elnökét, Korponay Miklóst. Ez az 1935. január ur nemrégiben nagy hangon jelentette be, hogy az alapítvány hatalmas összegű dol- lárvagyon fölött rendelkezik (amit az elmúlt évek során hangyaszorgalommal gyűjtött össze ez az ur a "Juli néniktől és fél lábbal már a sírban lévő kriptavirágoktól"), amiből ugye futja egy kis újság támogatására. Hogy legyen "sajtója" és sajtótámogatása az egyébként már minden emigrációs lapból kiszorult agg bajkeverőnek. Az összefüggéseket csak a vak nem veszi észre... Dehát zsák a foltját mindig megtalálja. Ez az ami már közügy! Szegény Miklós- sit csak sajnálni tudjuk! Mert mindenkit sajnálni kell, akinek diktálnak, akit dróton rángatnak. Dehát szegény fiú, nem tehet mást: aki fizet, az azt akarja látni a lapban, ami kedvére való. Es neki engedelmeskedni kell, különben oda az újság, oda a szerkesztői titulus, az újság íróság. Amibe egyébként igencsak beletanult három év alatt ez a Miklóssi-gye- rek! Mert ebben a bizonyos vezércikkben úgy kioktat engem az újságírói etikára, és egyéb szakmai tudnivalókra, mint annak a rendje. Nem akarom furcsa stílusát, fölényeskedő megjegyzéseit idézni - csak tudnám, honnét egyszerre ez a fene nagy önbizalom, ki adott lovat ez alá a szerény-alázatos emberke alá?... - de e- gyetlen mondatával mégis foglalkoznom kell. Azt írja szeptemberi vezércikkében, hogy a Ny.M. szerkesztőségében elfekszik jónéhány levél azoktól, akiket én az u- tóbbi években a cikkeimmel megsértettem. Nocsak! Az első kérdés, fölmerült bennem: vajon ezek a levelek, mind az utolsó három hónapban futottak-e be Miklóssihoz, mert ha nem - s ez a valószínűbb -, akkor hogyan alázatoskodhatott velem még félévvel ezelőtt is, ismerve a levelek tartalmát? A másik kérdés: kikkel folytat levelezést ez a Miklóssi, akik ilyen sűrűn panaszkodnak rám? Mert lássuk csak! 1970. ősze óta élek emigrációban: azóta megírtam havonta átlagban 8-10 cikket - az apróbb híreket nem számit-r va -, ami óvatos becslés szerint évi száz publikációt jelent. Mivel pedig már erősen bennejárok a tizenötödik emigrációs évemben, megjelent Írásaim száma közeljár a másfélezerhez. Ahogy végiggondolom ezek témáját, kilencven százaléka az írásoknak a kommunistákat sértegette* Vajon azok Írnak panaszkodó leveleket Miklóssi urnák? Vagy netán az a pár gyászmagyar, akit a maradék tiz százalékban megbántottam? Mindig alapos oka volt annak, ha valakit megbíráltam és amúgy sem ennek a tiz százaléknyi - esetleg a szükséghez mérten személyeskedő - írásnak alapján Ítélhetjük meg valakinek a munkásságát. Hanem egészében. Nem kívánhatom, hogy Miklóssi ur ismerje Ady
