Amerikai Magyar Értesítő, 1984 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-01 / 9. szám

1984. szeptember Amerikai Magyar Értesítő 19.oldal — A üfosoly országa — Hatvanadik éve felé járt az első vi­lágháború kitörésekor nagy szobrászmű­vészünk, Stróbl Alajos. Az Arany János- szobor, a Jókai-emlékmű, az Anyám alko­tóját szintén elfogta a harci mámor, s ugyancsak önként felajánlotta kardját a királynak. Szóról szóra a kardját aján­lotta fel, mert Stróbl Alajos a kettős monarchia egész ritka sarzsiját visel­te: tartalékos huszárkapitány volt, ho­lott a tartalékos tiszti állomány felső határa azidőtt általában a főhadnagyi rangig terjedt. Stróbl kapitány ur csakhamar kisür­gette magát a frontra - ám onnan megle­pően rövid idő alatt visszakerült. Haza­jött, leszerelt, hadi dicsőségét csak huszársapkája őrizte jóidéig, mert, hogy Stróbl mester mintázás közben, fehér kö­penyéhez is sokáig és szivesen hordta a piros huszársapkát... A titokzatosan megszakadt katonai karrier történetére egy epreskerti Miku­lás-esten derült fény. Mégpedig úgy, hogy maga Stróbl Alajos árulta el bará­tainak és tanitványainak: mi történt ve­le egy izgalmas éjszakán, a galiciai me­zőkön.- Néhány hetes frontszolgálat után, huszárjaimmal éjszaka egy összelőtt fa­luban táboroztunk - mesélte Stróbl -. Az ég alján vészt hirdető torkolattüzek vollogtak, körös-körül égő falvak láng­jai festették vörösre a sötétséget. Egy­szer csak egy ordonánc jön hozzám, s je­lenti, hogy a parancsnokom hivat. Fel­pattanok, sapkát teszek fel, kardot kö­tök, aztán futólépésben az ordonánccal a közeli parancsnokságra. A parancsnokom, egy őrnagy, pecsétes levelet nyom a kezembe, és azt mondja: Kapitány ur, azonnal lóra ül, és hátra megy a stábhoz. Átadja az ezredes urnák ezt a levelet, és megkapja a további u- tasitásokat. Végeztem. Parancs - parancs felnyergeltettem, s a legényemmel együtt még abban az ó- rában megindultam hátra, a törzshöz. Az ut,mondhatom, félelmetes volt. Az ágyuk egyre hevesebben bömböltek, néha mintha a golyó füttyét is hallottam volna. Egy- egy akna dörrent a közelben, piros és fehér jelzőrakéták világitották meg a tarjagos fellegeket. Vágtattunk, vágtat­tunk a vak feketeségben, teljesen jó lo­vainkra biztuk magunkat. Szegény állato­kat kiverte már a hab, mikor pirkadatkor megérkeztünk a törzs szállására. Az őr­ség megadta az eligazítást, s én pilla­natok alatt az ezredes ur előtt állot­tam.- Stróbl Alajos szobrászművész, tar­talékos huszárkapitány, alázatosan je­lentem, hogy parancsnokságomtól sürgős levelet hoztam - vágtam ki huszárosán, és átnyújtottam a lepecsételt iratot. Az ezredes ur akkor tápászkodott fel, még félig pongyolában volt, és kissé á- lomittasan bontotta fel a levelet. Elol­vasta, és furcsálló tekintettel nézett rám.- Ennyire sürgős volt? - kérdezte, és átnyújtotta a parancsnokom levelét. Be­lepillantottam, végigfutottam a sorokon, s képzeljétek, uraim, mi állott benne? A körülállók feszülten figyeltek, S Stróbl kicsit megbirizgálta kecskesza- kállát, s fanyar mosollyal közölte:- Ez állott benne: - Ezredes uram, a dolog kezd komolyra fordulni, öreg szob­rászművészeknek nincs itt semmi keresni­valójuk. Alázatosan kérem, méltóztassék sürgősen hazaküldeni ezt a vén szamarat. *•> Baron - valódi nevén Michel Boyron - Moliére társulatának tagja, korának leg­nagyobb francia szinésze, nemcsak arról volt nevezetes, hogy előadásában "az egyszerűséget a nemességgel egyesitette" hanem sokat beszéltek eleganciájáról, hódításairól és - hiúságáról is. A mű­vész egy időben egy szinházkedvelő már­kinő kegyeit élvezte. A szépasszony es­te, "intim családi körben" gyakran lát­ta vendégül, de az etikettet, a társa­dalmi előítéletek szabályait szigorúan betartotta. Nyilvánosság előtt sosem mu­tatkozott Baronnal, társaságban nem fo­gadta - s ez bizony bántotta, bosszan­totta, sértette a művészt. Egy alkalommal fényes társaság gyűlt össze az előkelő dámánál, és a márkik, grófok, hercegek közé váratlanul, hi- vatlanul betoppant Baron. A márkinő meg­döbbenve fordult felé:- Mit keres itt, a házamban, uram?- kérdezte fagyos ridegséggel.- Csak a hálósipkámat, Madame! - vá­laszolt nyugodtan a szinész. - Amit teg­nap este itt felejtettem... Mély bókot vágott, és elhagyta a sza- lont. -B I ­☆ ☆ Az iskolában a tanár panaszkodik a kollégájának:- Teljesen lehetetlen helyzet ez. A tanár fél az igazgatótól. Az igazga­tó a tanfelügyelőtől. A tanfelügyelő a minisztériumi tisztviselőktől. A tisztviselők a minisztertől. A minisz­ter a szülőktől. A szülők félnek a gye­rekektől. Csak a gyerekek nem félnek senkitől!

Next

/
Oldalképek
Tartalom