Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-03-01 / 3. szám
1983. március Amerikai Magyar Értesítő 5.oldal gyütt a magyar az elesett szovjet katonák obeliszkjével. Valahányszor, ha arra járok nem átallom, hogy megállják e- lőtte. Kellemetlen, de az elsővilághá- borus áldozatok névsorában a magamé is ott szerepel - ismeretlen névrokon. A táblán hetvenkét név, közülük hatvankettő "elsővilágháborus". Amikor 19É3- ban fölvésték a második világégés áldozatainak nevét is, még "csak" tizen voltak. Pontosabban kilencen, mert az első "hősi halott" Horthy István volt. Ma már egyiküké sincs ott, nemhogy az 19^3 után elesetteké. Az ötvenes években ugyanis az éjszaka leple alatt - hallották a kopácsolást - kivésték valamennyit. Az egyetlen név helyett - az összesét! Itt állok a szétvésett emlékmű előtt szégyenkezve. Mintha az én bűnöm lenne az is, hogy a téesz traktorai lassan szétdübörgik ezt a kőmiatyánkot, amint elrobajlanak az emlékmű szegélyezte u- ton. Nem a lovaskocsikat sóvárgom visz- sza helyükbe. De ez a profanitás, a föl- tápászkodott élet mindennapisága itt nem eltiporható lüktetést jelez, hanem már eltiporhatatlan közönyt. Ez előtt az emlékmű előtt senki sem lassit, senki sem áll meg. Senki sem időz el még ünnepnapokon sem. Egyiken se. Huzom a harangot - értük is szóljon. 1983-t Írunk, s a nevek még mindig kivésve. Hát kiknek az emléke előtt kellene lehajtott fővel legalább egy könnyet ejtenem? Testvérbátyáim ők ismeretlenül is, hiszen lehetett volna akár apám, nagyapám is az egyik áldozat. Milyen kifordított önigazolásra vall - hacsak egyetlen közösségben is- az a felfogás, amely jobban szégyel- li a gyászt, mint az ötvenes évek ma- gyartudat-romboló felelőtlenségét? Milyen utravalót kaphat a felnöveklő gyermek olyan közösségben, ahol agyon hallgatják a közösség személyes múltját? Mind a két évtizedét? Bizony, friss virágot se láttam még sosem az emlékmű előtt, csak a kormos talapzat árulkodik arról, hogy néhány "merész" gyertyagyujtogató lobbantott lángot a sötétben halottak napján. A volt hitvesnek, fiúnak, apának. Egyetlen közösséget mondtam, szülőfalumét, de csak azért, mert ez a szétvésett emlékmű konkrét. Ha másutt esetleg nem gyalázták is meg a második világháború áldozatainak emlékét, nincs az országnak olyan pontja, ahol ne kellene naponta szembesülni azzal a hovatartozás iránti közönnyel, amely "ifjú szivekben" hamuhodik. Pedig a kioltott lobogás nem az ő bünük. S hiába "rehabilitálta" a politika Donkanyarapánkat- a husz-harminc évesek közül nagyon kevesen gyújtanának gyertyát őértük is. Hát huzom a harangot - értük is szóljon. De azokért is, akikben csontig foszlott a lélek. Banos János (ÉS)--------------***----------------Gábor Áron emlékére Utoljára hat évvel ezelőtt találkoztunk. Amerikai előadókörutja során Washingtonba is ellátogatott és egy délutánt nálunk töltött. Magyar bort ittunk és a régi emlékeket idézgettük. Közös barátokat emlegettünk, hajdani ujságirómultunk kedves helyein jártunk képzeletben: a Negrescoban, a Belvárosi Kávéházban, a New York palota "mélyvizében", a Hungária kávéház alsó termeiben. Élmények sora elevenedett fel a beszélgetésünk során, egymás szájából vettük ki a szót. Áron nagyokat nevetett egy-egy apróságon - ahogy lelkierejét, a humorát sem tudták megtörni a szibériai fagyos évek - majd egyszerre elkomorodott. - Nagyon szeretnék még egyszer meginni egy feketét a Dunaparton - mondta és a távolba révedt, ahol Washington fényei szikráztak s azon túl, messze valahol ezer és ezer kilométerre éreztük Magyarországot. Hosszú hallgatás ereszkedett közénk, csak a tücskök ciripelése hallatszott a fülledt nyári estében. - Szentimentaliz- mus - legyintett kicsit lemondóan, aztán fölállt. Vállas, magas alakja úgy magasodott fel a sötétben, ahogy tán székely ősei állhatták szálfaegyenesen a Kárpátok hágóin, készen megvédeni a szülőföldet a betolakodóktól, s ahogy az ágyuön- tő dédapja állhatott műhelyében, ahol a szabadságharc ágyúi készültek...Aztán jellegzetes mozdulattal végigsimitott a homlokán. A varázslat elszállt, melegen kezetráztunk. Hosszan nézett rám: - Jó volt elbeszélgetni! Kicsit otthon jártunk - mondta inkább csak önmagának, aztán szedelőzködni kezdett. Bucsuzáskor még visszaszólt: - Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de remélem, hamarosan újra találkozunk!...Azzal visszaintett és elindult vele az autó. Soha többé nem láttuk egymást. Néha fordult csak egy-egy levél, pársoros üdvözlőkártya München és Washington között, hiszen mindenki hajszában él. De - ó mily fájdalmas - Áron esetében ez az ige már multidőben áll! Nehéz volt elhinni a hirt hogy megállt a szive, hogy elpihent a kéz, mely annyi kiváló cikket és könyvet alkotott. Annyi hányattatás után nyugodni tért Gábor Áron és lelke most már megszabadulván minden földi nyűgtől, szabadon szárnyalhat a hazai tájak fölött. Most már nem tarthatják vissza határok, szögesdrótok, és aknazárak: hazarepülhet
