Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám
Amerikai Magyar Értesítő 13.oldal 1983. február BECSI NAPLÓ ZSŰRI NÉLKÜL Külföldi magyar képzőművészek kiállítása Budapesten Utoljára tizenkét évvel ezelőtt volt hasonló tárlat a Műcsarnokban. Most a festőkön, szobrászokon, iparművészeken kívül a fotó- és építőművészek is résztvettek műveikkel. Mintegy 300 volt a résztvevők száma, sokan közülük tengerentúlról küldték el munkáikat. Műértő látogatók véleménye szerint a kiállításon több jelentős nevet és alkotást lehetett látni, köztük Nicolas Schöffer, Amerigo Tot, Victor Vasarely műveit, viszont sokan csak azért kerültek oda, mert magyarok, nem pedig azért, mert a művészetben megütik a mértéket. A rendezőség egyeseket meghívott, egyesek maguktól jöttek, feíajánlkoztak, sokan meg nem jöttek, mert nem kívántak a Magyarok Világszövetsége meghívottjaként fellépni. Az természetesen mindenkinek magánügye, résztvesz-e egy ilyen kiállításon. Az igény meg jogos, ha valaki meg akarja mutatni szülőhazájának, mit alkotott. A döntő kérdés művészeti szempontból csak az, vajon jó szolgálatot tesznek-e a magyar művészet és művelődés ügyének, a külföldön élő alkotók hírének, ha nincs kellő értékelés, esztétikai szűrés, ha nem a minőség szempontja érvényesül, hanem az is, hogy ki mennyire van jóban a Magyarok Világszövetségével, vagy épp a mai magyar politikai rendszerrel. Ez tette ferdévé, vegyessé a kiállítást, mely ily módon nem is tudott kellőképp informálni a külföldi magyar képzőművészet egészéről. A távolmaradások miatt hézagos lett a kiállítás, aki pedig ott volt, nem biztos, hogy azért volt ott, mert jelentős művész. A nemzetközi rangot jelentő külföldi magyar alkotók rossz szájízt kaphattak, hiszen úgy érezték, hogy korpa közé és kicsit a propaganda malmai közé keveredtek; másrészt viszont alapot adtak a magyar közönségnek a csalódásra, ajkbiggyesztésre: hát ezért kár volt külföldre menni, rossz festők itt is vannak, nem kellett volna ilyen tamtamot csinálni. Aki megnézte a külföldi magyar művészek tárlatával egyidőben rendezett magyarországi művészek országos kiállítását, az a benyomása támadhatott, hogy - néhány kivételtől eltekintve - a hazai művészek középhada jobb minőséget képvisel, mint a külföldi magyar művészek átlaga. Persze ez a benyomás valószínűleg igazságtalan, hiszen a Magyarországon élő művészek alkotásait szigorú zsűrizés alapján választották ki, a külföldieket pedig nemcsak a minőség, nemcsak a művészeti érték alapján.-hat BUDAPESTI NYILATKOZAT 1982. november 20-i keltezéssel 72 magyar- országi értelmiségi aláírásával a következő nyilatkozatot adták közre Budapesten; „1982. november 6-án és 7-én a román állambiztonsági szervek több fiatal erdélyi magyar értelmiségit őrizetbe vettek. A lakásukon házkutatást tartottak és a magyarországi és erdélyi politikai viszonyokkal foglalkozó dokumentumokat foglaltak le náluk. Az őrizetbe vettek pontos száma egyelőre nem ismeretes. Név szerint a következőkről tudunk: Ara-Kovács Attila író, Kertész Attila színész, Szőcs Géza költő, Tóth Károly tanár. A hét folyamán többeket kihallgattak. Köztük volt Kertész Lóránt agrármérnök és felesége Kertész Éva, Józsa Márta, Bíró Éva, Keszthelyi András filozófus-hallgató és Tóth Károly né. Néhányukat, így Szőcs Gézát, Tóth Károlyt és feleségét súlyosan bántalmazták. Ara-Kovács Attilát és Tóth Károlyt néhány nap után szabadonbocsátották azzal a feltétellel, hogy lakhelyüket. Nagyváradot nem hagyhatják el. Szőcs Géza az egész magyar nyelvterületen ismert kiváló költő hollétéről mind a mai napig nincs tudomásunk. Tartózkodási helyéről még legközelebbi hozzátartozói és barátai sem tudnak bizonyosat. Alapos a gyanú, hogy a politikai rendőrség máig sem helyezte szabadlábra. Felhívunk mindenkit, aki teheti, tiltakozzék a romániai hatóságok eljárása ellen. Követeljük az esetleg még őrizetben lévők szabadonbocsátását és a rendőri zaklatások beszüntetését! Budapest, 1982. november 20.” A budapesti Nyilatkozat aláírói között voltak Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Haraszti Miklós, Kodolányi Gyula, Kovács István, Mészöly Miklós, Petri György, Sánta Ferenc írók, Béládi Miklós, Domokos Mátyás, Kiss Ferenc, Pomogáts Béla irodalom- történészek, Benda Kálmán, Hanák Péter, Vásárhelyi Miklós, Vígh Károly történészek, Jan- csó Miklós, Kosa Ferenc, Makk Károly, Sára Sándor filmrendezők, Erdélyi Ágnes, Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Tordai Zádor, Vajda Mihály filozófusok, Dembszky Gábor, Hann Endre, Vásárhelyi Mária szociológusok, Balczó András öttusa olimpiai bajnok, Kocsis Zoltán zongoraművész, Rajk László építész, Sinkovits Imre színművész, Varga Imre szobrász és Zelnik József néprajzkutató. IGAZI KÉRDÉSEK? Köpeczi Béla, az új kulturális miniszter, egy olyan nyilatkozattal kezdte miniszteri működését, amely nem igen járul hozzá tekintélyének növeléséhez, inkább nevetségessé és szánalmassá teszi. A párt központi lapjában a többi között ezt írta: .Attól ma Magyarországon senkinek sem kell félnie, hogy véleményét nem mondhatja el, és nézeteit nem teheti közzé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akar szólni.” Vagyis, ma másképpen van, mint volt, mondjuk az átkos Rákosi korszakban, az úgynevezett személyi kultusz éveiben. De hogyan is volt akkor? És az miben különbözött a maitól? Tény, hogy Rákosi idejében sem kellett senkinek sem félnie, hogy véleményét nem mondhatja el és nézeteit nem teheti közzé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akart szólni. A különbség csak az, hogy akkor Rákosi, Révai és az ÁVH döntötte el, ma pedig Kádár. Aczél és a Belügy mondja meg, hogy melyek az „igazi" kérdések és ki az, aki „a megoldást kereső szándékkal" szólal meg. Köpeczi Béla tehát a lehető legrosszabb szolgálatot tette pártjának és kormányának, amikor eredetinek és találónak vélt mondásával érvelt a mai állapotok mellett, tág támadási felületet hagyva mindenkinek, aki ötletének hamisságát és árulkodó voltát felfedezi. Némi cinizmussal talán azt is mondhatnánk, hátha Köpeczi oly ravasz, hogy így akarja mindenki tudtára adni, hogyan is állunk a szabad véleménynyilvánítással a mai Magyarországon. Ha meg ez a helyzet, akkor a kulturális miniszter a valóságosnál sötétebben látja a tényleges lehetó'ségeket, amelyek azért tágabbak, mint amire logikus gondolkodással nyilatkozatából következtetni lehet. Hála Istennek, elhangzanak Magyarországon olyan vélemények is, amelyek mondanivalóját a főhatóságok nem tartják „igazi" kérdéseknek és olyanok részéről is, akikről ezek aligha hiszik, hogy megoldást kereső szándékból mondják ki. A miniszter még túlságosan kevés ideje van hivatalban ahhoz, hogy tudja, vannak kérdések, amelyekben semmilyen véleményszabadság nincs, nem azért, mert nem igazi kérdések és függetlenül attól, hogy kinek mi a szándéka, hanem azért, mert az egész diktatúra arra épül, hogy bizonyos kérdésekről ne lehessen kockázatok és veszedelmek felidézése nélkül megszólalni. Egy nagyhírű nyugat-német napilap munkatársa nemrég budapesti keltezéssel arról tudósított, hogy a magyar fővárosban nem talált senkit, aki hajlandó lett volna vele bizonyos politikai ügyekről eszmét cserélni. Olyan vitatéma, mint pl. a Szovjetunió tevékenysége Magyarországon, abszolút tabu. Visszatérve Köpeczire: erről aligha lehet mondani, hogy nem igazi kérdés, mert milliókat foglalkoztat és beszélni róla mégsem lehet, még ha valakinek lenne is megoldást kereső szándéka. A nyugat-német újságíró ugyancsak ilyen kényes kérdésnek nevezte a moszkvai politikát, amelynek mégcsak enyhe bírálata is elképzelhetetlen Magyarországon. Az augusztus 4-i békegyfílésen osztogatott röpcédula két ismert írója szerint nyilvánosan nem vitatható meg semmilyen kérdés, amely a katonai költségvetéssel, a fegyveres szolgálattal, az országban állomásozó idegen alakulatokkal, a határok mentén telepitett rakétákkal, egy esetleges atomcsapással függnek össze. Vannak tehát bőven témák és sorolhatnánk őket tovább, amelyekről semmilyen feltétellel nyilvánosan megszólalni nem lehet, átutalva ezeket egyúttal a megbízhatatlan értesülések, meg nem erősített információk, dili írek és rémhírek szürke övezetébe, izgalmakat és megrendüléseket keltve a lakosságban, valahányszor nemzetközi válságok és konfliktusok ütik fel fejüket. Ha Magyarországon valóban volna tájékoztatási és véleménynyilvánítási szabadság, akkor nyilvános eszmecserékben a feszültségek levezetődhetnének és csökkennének a riadalmak is, amelyeket a világpolitika fordulatai Magyarországon mindannyiszor előidéznek. E. Gy.
