Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-12-01 / 12. szám
8.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1983. december és ablakok tábláin: mindez egy ékszeres doboz gőgös előkelősége, mely kizárt minden kapcsolatot a külvilággal. Nem az a rikitó aranyozás volt, amely- lyel a mai diszitok hivalkodnak, hanem valami kopottas arany, azon igyekezettel, hogy eltitkolja a saját értékét, azzal a manapság kiveszett szemérmességgel, mely valóban az értékes anyagok sajátja: meg akarja mutatni szépségét és elfeledtetni az árát. A faburkolatokon itt-ott virágcsokrok, szinük any- nyira kifakult, hogy immár nem látszottak másoknak, mint a csillárok tűnő, vöröses visszfényének. Ez a felcsillanó összhatása a fénynek és az árnyéknak fájdalommal töltötte el szivemet. Mint az üres magyar rónák szinei, s a forró levegőben úszó keringő hangjai, mint a fölöttük szünet nélkül zugó szelek hár- fafutamai. A táncoló sokaság szinte irreálisá vált számomra, - melyben pedig oly sok volt véremhez, ha nem is a szivemhez közelálló személy, - egy olyan anyagból összeálló valami, melyből tűnő emlékek szövődnek, s mely mulandóbb és bizonytalanabb az álomképeknél is. Egy fiatal tastőr barátom éppen előttem lejtett gyönyörű választottjával, kesztyűs jobbja a lány derekán, kinyújtott karjuk összefonódott, szemük egymásba mélyedt. A testőrruha és a lány ruhájának rózsaszíne együttesen ritka különös ékszert alkotott. Kedvetlenségem a szép felületről a komoly mélybe húzódott: látványuk meginditó volt, a két ifjú szerelmesé, amint együtt táncolnak, vakon egymás hibájával és süketen a sors intelmeivel szemben. Abban a hitben, hogy egész életük oly sima lesz, mint a terem parkettje: mit sem sejtő sziné- sz.ek, akikkel Romeo és Julia szerepét játszatja el a rendező, - eltitkolva e- lőttük a sírboltot és a mérget, amely azonban a szövegkönyvben benne áll. Jónak bizonyosan egyiküket sem lehetett mondani, mindkettő számitó és rejtett célokra törő, de kedvesek és meghatóak, mig becsvágyaikra fátyolt boritott az ifjúság e pillanata, a játékosan gyengéd szavak, melyeket a fiú táncosnője fülébe sugdosott, a lány,hajából áradó illat s a testük kölcsönös szoritása. Más párok is bukkantak fel, talán kevésbé szépek, de ugyan olyan meghatóak, elmerülve a maguk törékeny vakságában. Bosszankodásom a szánalomnak adta át helyét, a szánalomnak e tiszavirág életű lények iránt, akik igyekeztek kihasználni a földi létezés derűjének vékonyka és tűnő sugarát. Hogyan is lehetséges kikelni valaki ellen, akiről biztosan tudjuk, hogy meg fog hallni? Hiszen ez egyenlő volna azzal a hitványsággal, mikor a kofák régen leköpdösték a halálraítélteket a piactéren. Még a társaság más, öregebb, vagy fiatalabb, magasabb, vagy alacsonyabb rangú, gazdagabb, vagy szegényebb tagjai is szánalomraméltók és menthetetlenek voltak, és kedvesek szivemnek, akár a vágóhidra vonszolt barmok, amelyek éjszakánként teherautókon bőgnek Budapest utcáin. Aztán meg mindezek az emberek, akik megtöltötték a szalonokat, szép és csúf nők, buta és okos férfiak, kiállhatat- lan öregek és oktondi fiatalok vér voltak a véremből, - én magam voltam. Fajtánk közös, s ezt a közösséget vállalnom kellett. Vállalom. Életüket is halálukat is. S mint ahogy felkavart mások halálának gondolata, ime a saját halálomra való rábukkanás derűs kedvre hangolt. Igen a fiatalok teljes nemtörődömséggel néznek a halálra. A halál ismerete a számunkra merőben értelmi jellegű, úgyszólván műveltségükhöz tartozó egyik adat és semmi több, nem pedig csontjuk velejéig ható élmény. Igen, kétség kivül van halál, de nekik semmi közük hozzá. A fiatalok a végső vigasz tökéletes értetlensége miatt érzik éle-• sebben a fájdalmakat, mint az öregek: azok számára már közel van a vészkijárat . A kórteremben sipoló hang hallatszott: az én zihálásom volt, de én ezt nem tudtam. A szivderitő és szívfacsaró képek eltűntek, lovak, bálok, emberek, a gondolatok, érzetek az akkori világ felől. Eltűntek...Nyomaik, fáradt ólomszinü arc, gyűrött ruhák, kifulladt lélegzet, - eltűntek. Ismeretlen,kicsi, görbehátu idősebb, asszony fehér köténnyel állt ágyam e- lött. Konyhalány mondotta. "Láttam, mikor a műtőből hozták." Imaszókat susogott. Nem értettem. Két narancsot tett le az ágyamra. Mosolygott... Hogy e hiányosan elmondott "látta- tásnak" mi volt az értelme, az sem magamra, sem másokra irányuló hatására nézve nem kétséges. Minden múlandó. Krisztus a megoldás. És lön derű és nagy sötétség. ☆ ☆ Hiszem, a 7 esztendővel kapott levél, annak magas filozofikus szintje megérdemli, hogy nyilvánosságot kapjon. Úgy mint ő nekem megirta a kérdésemet megválaszolta: "Majdha már összehajthattam a földi sátorlapomat s elsuhantak az esztendők,- közölheted." így adom ma tovább, mint az ő tartalmas életének szépséges báli- ládáját. Az ifjúként az orosz, majd a Doberdó harcterén hazát védett székelyét: aki az 1920-as években - a Kir. Várban teljesített szolgálatának ide-
