Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám
6.oldal Amerikai Magyar Értesítő KASZA LÁSZLÓ _ BECSI NAPLÓ A Csoóri-ügy A hír futótűzként terjed Budapesten, a rossz hír gyorsabban! — szokták mondani. Ez a mostani erősíti a szabályt. Kivétel. Majdnem két hétig tartott, míg túljutott a beavatottak körén. Mintha az emberek nem akartak volna hinni a fülüknek, mégegyszer utána-kérdeztek, mielőtt tovább-adták: tényleg bekerült Csoóri Sándor is a „konzultációs névsorba”? Igaz lenne, hogy az ország egyik legnépszerűbb, legolvasottabb íróját egy-éves publikálási tilalommal sújtották? Igaz. Igaz még akkor is, ha — a hűek szerűit- azoknak sem telik igazán kedve a döntésben, akik hozták. Úgy mondják - mert nálunk ilyesmiről nincs hivatalos nyilatkozat, nincs aki vállalja a felelősséget, csak „úgy mondják” van —, hogy az írószövetség elnöke- saját bevallása szerint — nem ért egyet a döntéssel. Azt is mondják, hogy Köpeczi miniszter fanyalogva közölte a határozatot a „főszerkesztői értekezlet’’résztvevőivel, mondván: „Illetékes kormányszervek” határozatáról van szó. (Arról nem beszélnek, hogy a sok jólértesült főszerkesztő közül megkérdezte volna valaki melyik az az „illetékes kormány- szerv”, ha nem ő, Köpeczi, a művelődésügyi miniszter.) Megint egyszer hozta mindenki formáját: felelősséget senki se vállal, a döntés valami megfoghatatlan, titokzatos „illetékes szerv” szüleménye. (És még azt mondják, hogy kultúrpolitikusaink nem rendezték viszonyukat Kafkával.) Azt azonban közölték az „illetékesek” az „illetékesekkel”, hogy Csoórinak azért kell egy évig hallgatnia, mert előszót írt Duray Miklós, a Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottsága vezetőjének New York-ban megjelent önéletrajzi könyvéhez. Azt is mondják: kultúrpolitikánk irányítóinak érzékenységét oooooooooooooooooooooooooooooo A BAJT KIVÁLTÓ OKOK Részletek Csoóri Sándor Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez írt előszavából A Szovjetunió nem szónokolhatott másról, mint a minden bajt feloldó internacionalizmusról. Ám a diktatúrák mindig megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy egészen mást cselekedjenek, mint amit mondanak. Magyarországon mind a mai napig, múlt fenyegető evidencia, az a háború utáni megállapodás maradt érvényben, hogy a nemzetiségek ügye: belügy. így aztán történhetett bármi a szomszédos országokban élő magyarokkal, a csitító szólam mindig ugyanúgy hangzott, ne szóljunk, ne lázadozzunk, egyetlen kukkal se tiltakozzunk a szomszédainknál, mert arcizmunk rándulásával is a náluk élő magyarok helyzetét nehezítjük. Ez a kormányzati elv kezdetben meggyőzőnek hatott, a tisztesség súlyos parancsának, de időközben kiderült, hogy a mi tapintatos taktikánk egy fabatkát sem ér, mert a kisebbségi magyarság helyzete - a magyar kormány viselkedésétől függetlenül — egyre csak romlik. + Ezek nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény: a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata. Hadd-említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül. Elsőül rögtön az egypárt rendszert kell említenem. A többpárt rendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, műit az egypárt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vállalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a következő népszavazáson a milliókétmilliós kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét. A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszűntetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam - ha képletesen is — rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá. A harmadik alap-ok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppan- tása..A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet. Amit a román király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is tíz-tizenöt évig, műit például Márton Áron. nemcsak az előszó ténye, hanem tartalma is * sértette. (Lásd kivonatok). Amennyire titokzatos a döntést hozó szerv, olyan homály veszi körül azt a bizonyos „konzultatív névsort” is, — így hívják szemérmesen a tilalmi listát — amelyre most Csoóri Sándort is feljegyezték. Akit emígy névsorba vesznek, annak írásait a főszerkesztők esetről-esetre csak a pártközpont kulturális osztályának „konzultálása után közölhetik. Mert a főszerkesztők tudják, hogyan vélekednek az illetékesek a pártközpontban a listán szereplő hókról, nem fogják megkérdőjelezni saját politikai ítélőképességüket azzal, hogy egyáltalán „konzultálnak" valamelyik megbélyegzett író ügyében. így aztán gyakorlatilag teljes hallgatásra vannak ítélve a listán szereplő szerzők. De „csak” gyakorlatilag, mert elvben lehet konzultálni, és elvben a konzultáció eredményes is lehet. Erre mondja a témáról írt tanulmányában Kőszeg Ferenc, hogy a „cenzúra önmagát is cenzúrázza”, önmaga vág kiskaput legszigorúbb rendeletébe is. (Beszélő 5-6.) Egyébként azt is mondják, — hogy a dolog még magyarosabb legyen —: Csoóri írhat verset, csak prózát nem. Azt, hogy kinek a neve szerepel a tilalmi listán, nem tudjuk pontosan. Sokak szerint a lista csak a főszerkesztők fejében van. senki nem jegyezte le, csak megjegyzik azok nevét, akiket a Főszerkesztői Értekezleten konzultációra írnak elő. A Mozgó Világ szerkesztősége mindenesetre még műidig várja a választ arra a pártközpont Kulturális Osztályához intézett levelére, amelyben kéri: írják már meg pontosan, kik szerepelnek a listán, nehogy valamelyik be nem avatott szerkesztő véletlenül konzultálás nélkül helyet adjon a lapban egy fekete báránynak. A Csoóri-ügy most felszínre hozta, nyilvánosság elé vitte ennek a lista-rendszernek minden abszurditását. De nemcsak ezt. Azt is bebizonyította ország-világ előtt, hogy szakadék választja el egymástól a kultúrpolitika titokzatosan háttérben és kedvetlenül a felszínen mozgó funkcionáriusait az hóktól. A beavatottak felismerték ezt a szakadékot legkésőbb akkor, amikor három folytatás után betiltották az írószövetség történetével foglalkozó, eredetileg tíz részre tervezett vitát, mert a kirendelt kultiírfiwkcionáriusok nevetségessé váltak érvelésükkel. (Bibó-Press) Ez azonban csak hodalmi körök tavaszi beszédtémája maradt. A Csoóri-ügy most szélesebb rétegeket mozgósít. Mert Csoóri Sándor személyében nemcsak egy olvasott hótól vonták meg a nyilvánosságot, hanem egy olyan személyiségtől is, aki Nagy László és Illyés Gyula halála után - az írószövetségben is, a társadalomban is — egy magatartást, egy űányzatot, egy programot testesít meg. Csoórinak tábora van. A kultúrpolitika ehhez a táborhoz égette fel a hidat. Ezzel nem Csoórit, hanem saját magát szigetelte el. ___________1983. szeptember
