Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1982-10-01 / 10. szám

1982. október

a. M. értesítő

17. oldal

ZUHANÓUGRÁS

Az időközben elhúnyt Kádár Gyula volt vezérkari ezredes 1978-ban megjelent “A Ludovikától Sopronkőhidáig” c. munkájáról (Szittyakürt 78. dec-i sz.) többek között ezeket írtam:

“A munka az életrajz és korrajz szokatlan keveréke... Mindenesetre nemcsak tárgya, hanem gördülékeny stílusa és tárgyilagosság látszatát keltő előadásmódja miatt annyira lebilincselő, hogy élig lehet letenni.”

“Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a jófejű, átlagon felüli általános és katonai felkészültséggel rendelkező... tipikusan törtető vezérkari tiszt, mélységesen gyűlölte az osztrákokat és németeket, s minden nemzeti alapon álló rendszert, akkor egyszerre világossá válik, miért hordott össze könyvében a tárgyilagosság látszatába öltöztetve annyi fortéimét, gyalázatot, valótlanságot és mindennél veszélyesebb féligazságot, hogy alig van könyvének olyan lapja, amit ne kellene helyreigazítani, megcáfolni.”

“Ezért egy pillanatig sem lehet csodálkozni azon, hogy legmagasabb elöljáróit... s ritka kivétellel minden elöljáróját és tisztbajtársát, s rajtuk keresztül a ‘magyar katonát’... úgy elgyalázza, hogy arra a magyar történelemben és irodalomban nincsen példa...”

“A szerző könyvében a dolog természeténél fogva... zömmel katonai kérdésekkel foglalkozik... Ezek részbeni helyreigazítása és bírálata csak külön tanulmányban lenne lehetséges.”

“Senki sem tagadja, hogy az I. világháború előtti és a két világháború közötti korszaknak ne lettek volna súlyos hibái és végzetes mulasztásai, amikért kétségtelenül az akkori kormányok és a vezető réteg felelős, de... A legvadabb ellenségeink sem írtak rólunk annyi szemetet, piszkot, gyalázatot, tárgyilagosság látszatába öltöztetett valótlanságot, rágalmat az elmúlt 30 év alatt... mint ameny- nyit... nemes nyárád-gálfalvi Kádár Gyula, volt m. kir. vk. ezredes ‘úr’ ebben az egyetlen könyvében összehordott, százszázalékig kimerítve a ‘nemzetgyalázás’ tényét. És mivel ezt a munkát ellenségeink lépten-nyo- mon fel fogják ellenünk használni, a ‘nemzetárulás’ tényét is kimeríti.” (A fentiek ellenére a Kanadai Magyarság 1980. évi 13. sz-ban többet között ez olvasható: “Újra megjelent Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig c. könyve. Az illusztris szerző Kanadába élő baráti köre megszerezte a könyv újrakiadási jogát.”)

A fentieket nemcsak azért írtam le újból, hogy az olvasók emlékezetét felelevenítsem, hanem — bármenynyire furcsán hangzik is — elsősorban azért, mert azok szinte szóról- szóra ráillenek Bárczy János: Zuhanóugrás c. 650 oldalas, a Magvető gondozásában 1981-ben megjelent munkájára is, amihez az Előszót már 1976-ban megírta. Márcsak azért is, mert a Hadi Akadémia elvégzése nélkül többször volt vezérkari beosztásban.

A könyv írója jó anyagi körülmények között élő régi nemesi családnak, a bárcziházi Bárczyak leszármazottja. Liberális gondolkozású apja a pénzügyminisztériumban — 1919-ben még Bokányi népbiztos mellett is helyén maradt —, az egyik nagybátyja pedig a miniszterelnökségen volt államtitkár. Középiskoláit Pesten a piaristáknál végezte, ahol inkább a sport különböző ágaiban jeleskedett. Ennek, valamint az államtitkár nagybácsi segítségével, 1935 őszén felvették a Ludovika Akadémiára. Az első évet, mint kar- paszományos honvéd a soproni gyalogezrednél szolgálta le, 1939-ben hadnaggyá avatták és Miskolcon a 13. gyalogezrednél kezdte meg katonai pályafutását. Ezredével 1941- ben részt vett a Délvidék visszafoglalásában, majd áthelyezték az ejtőernyősökhöz (eje.) Pápára. Rövid kiképzése után a Légierők Főparancsnokságához osztották be eje. előadónak. 1943 őszén kiküldték a harctérre a megszállóerőkhöz, ahol súlyosan megsebesült. 1944. október 15-e után visszahelyezték az eje-sökhöz, amelyik akkor a megalakulófélben lévő Szent László Hadosztály kötelékébe tartozott. Ott is maradt 1945. március közepéig, amikor is Zánka határában éjjel egy elhagyott csőszkunyhóban levetette az egyenruhát, elásta és az ott talált rongyokban átlopakodott az orosz vonalon. Kisebb kalandok után, rövidesen fel is ért Budára, ahol mindjárt jelentkezett szolgálattételre. Rövidesen Miskolcra küldték s a 7. hadosztály felállításával bízták meg. Ennek megszüntetése és egy negyedéves “fejtágító” tanfolyam elvégzése után 1947 elején Debrecenbe helyezték át vezető beosztásba. 1949-ben saját kérelmére a Néphadsereg tartalékos állományában való megtartása mellett nyugdíjazták. Különböző tanfolyamok elvégzése után üzemek irodáiban dolgozott. 1952-ben a halántékába fúródott szilánkot ki kellett operálni, de a szemevilágát már nem tudták megmenteni. Felgyógyulása után vakon is tovább dolgozott, mint szakértő és tanácsos. Legalább is 1976ig. 1970-ben még abban a megtiszteltetésben is részesült, hogy kitüntették a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremmel.

Bárczy nem az első és nem az utolsó, aki ilyen tekervényes életpályát futott be. Sajnos, azok között sem 6 volt az első, de az utolsó sem, akik hivatásos tiszt létükre esküjüket megszegve átálltak az ellenséghez. De abban messze az első, hogy a katona legocsmányabb, soha jóvá nem tehető bűnének: az esküszegésnek nemzeti hőstetté való felmagasztalá- sára írt “regényes életrajzában”, melynek hőse természetesen ő maga, a tiszti és értelmiségi asszonyokon és a falusi jegyzőnéken keresztül még a magyar nőket is elgyalázza. És teszi ezt olyan könnyed, elbeszélő stílusban, ártatlanságig naiv hangnemben, hogy azok, akik akkor még kisgyerekek voltak, vagy azután születtek, s így azt a kort már csak a kommunista propaganda szólamokból ismerik, a mindennapi élet botlásai, kinövései, vadhajtásairól írt, túldramatizált, felnagyított meséit el is hiszik neki. Márcsak azért is, mert mondanivalóinak hitelesítésére tömegével nevez meg olyan vezető személyeket, akik csak nemrég haltak meg, vagy még most is élnek, és óra, percnyi pontossággal rögzíti még azokat az eseményeket is, amelyek meg sem történtek.

Az elmondottakon és a könyv értékén mitsem változtat az, hogy az Epilógusban nyíltan ír a tömeges kitelepítésről, a “csengőfrász" ról és hasonlókról, hiszen 56 óta maga a kommunista párt is nyíltan elítéli a Rákosi-korszak "túlkapásait".

És itt fel kell vetni a kérdést: Kinek használt a könyv megírásával?

Magának? Nemi Mert ezzel minden élő bajtársának és józanul, önállóan is gondolkozni tudó magyarnak mélységes utálatát és megvetését érdemelte ki.

A nemzetnek? Nemi Hiszen pontosan ezeknek, a háborút elszabotáló, az ellenséghez átálló esküszegőknek, Rákosi rémuralmát is kiszolgáló nemzetárulóknak és az ilyen nemzet- gyalázó firkálmányoknak köszönhetjük, hogy az utolsó pillanatig való kitartásunk ellenére még a németek is megbélyegzően írnak a magyar katona II. világháborús teljesítményéről. Nem is szólva az ellenségeikről.

Hát akkor kinek? Egyedül a Pártnak, amelyik büszkén mutogathatja az átlag embernek, bogy a kommunizmus által eltiport állami és társadalmi rend milyen mélységes rothadt és züllött volt. Éppen ezért az otthon kiadott hasonló tárgyú munkák közül ez a selyempapírcsomago- lású munka a legkárosabb és a legrombolóbb. így aztán egy pillanatig sem lehet csodálkozni rajta, hogy mióta az esküszegéssel, átállással ki-