Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
1982. december Amerikai Magyar Értesítő 13.oldal területi és jóvátételi intézkedések enyhén szólva nem álltak összhangban a Wilson által hangoztatott ideálokkal és szándékokkal, a 14 ponttal, amelyből 13 pontot az elnök fejtegetései alapján Lippmann fogalmazott meg. Baker megjegyezte, hogy az elnök nem hajlandó a tervezett változtatásokat még csak tudomásul sem venni, nemhogy támogatni, és House-t Párizsba küldi, hogy a paktálókat szándékaikról és igényeikről lebeszélje. House Párizsba utazott — és Lippmann kísérte. Míg ott voltak, Moszkvában Kerensky lebukott, a bolsevikik átvették a hatalmat és a külügyi irattárban titkos dokumentumokat találtak, amelyek az európai átrendezés terveit és az azokra vonatkozó megegyezéseket tartalmazták. Ezeket nyilvánosságra hozták; Amerikában a „New York Post” és a „Nation” pacifista főszerkesztője, Oswald Gairison Vil- lard nyomtatta ki a leleplező iratokat. Wilson nagyszabású beszédet mondott a titkos diplomácia ellen, hangsúlyozva a pont-sorozat legelső tételéből már széles nemzetközi síkon fogalommá vált „open covenants openly arrived at” („nyíltan létrehozott nyílt egyezmények”) formulát. Ugyanakkor kijelentette, hogy „tartós béke addig nem hozható létre, amíg a német militarizmus vezetői a helyükön vannak”. Utasította a titkos bizottságot a háborús célok pontos meghatározására. Ezért alakult meg az úgynevezett „Inquiry Team” („Tudakozódási Munka- közösség”), mintegy a „Commission” alosztálya, négy taggal: Miller, Mezes, Bowman, Lippmann. Ezek teljes három héten át, mondhatni éjjel-nappal dolgoztak. December 22-én Lippmann, megint csak a végérvényes szövegek szerkesztője, átadta House-nak a „War Aims and Peace Terms” („Hadi célok és békefeltételek”) címmel ellátott tanulmányt, amely új európai határok térképét is tartalmazta. A tanulmányban a következő kitétel is szerepelt: „Ausztria-Magyarország. — Közép-Európa ,bal- kanizálása’ nem engedhető meg. Nem szabad megtörténnie annak, hogy az gyenge nemzeti államok halmazává váljék. A Birodalomból kivált nemzeti tömbök támogatandók ugyan, de megcsonkítás nem engedhető meg.” A további események során azonban Wilson olyan, már közismert engedményeket tett a Szövetségesek által rá gyakorolt nyomás következtében, leromlott egészségi állapotban és kellő mértékű hazai politikai támogatás hiányában, amelyek Lippmann megállapítása szerint „megsemmisítették Közép-Európa egyensúlyának bármilyen lehetőségét.” (Utolsó éveiben készült s a Yale-egyetemen letétben lévő hangszalagok egyikén keserűen jegyezte meg: „A Birodalom (,Ausztria-Magyarország’, a szerk.) széttörését követően az egyensúly lehetetlenné tétele által megnyílt a kapu egy Hitler előtt...” Így mondta: „egy Hitler” — nyílván ha nem ez, akkor egy másik ...) Annak az évnek novemberében történt meg a fegyverszünet aláírása — és következett a Párizs környéki békeszerződések megszerkesztése. Az amerikai delegáció bevonult a Hotel Crillonba. Hogy Lippmann katonai beosztottakkal is formáknak megfelelően érintkezhessek, House javaslatára kapitányi kinevezést kapott. Maga Wilson december 13-án érkezett meg, 1300 tagú kísérettel. (A napóleoni háborúk utáni Bécsi Kongresszusra, amely a békét lényegileg egy évszázadra biztosította, Anglia 14 tagú delegációt küldött.) A vezető delegátusok közt volt Mezes, Shotwell és Bowman. A földrajztudós háttérbe szorítottnak érezte magát s ezért Lipp- mannt vélte felelősnek; áskálódott ellene, mind kínosabb súrlódások történtek köztük, és Shotwell a professzor-kartárs mellé szegődött. Most már Bowman írt memorandumokat az elnöknek. Lippmannt olyannyira mellőzte a másik két delegátus, hogy már csak jegyzetek benyújtására szorítkozott — de néhány alkalommal kitört, írt Wilsonnak s egy ízben ezzel fejezett be egy levelet: „Mr. President, itt új háborút készítenek elő!” December 24-én Lippmann Washingtonból utasítást kapott a hazatérésre. A Szentestét egyedül töltötte szállodai szobájában, és Karácsony napján hazaindult. Folyamatban volt az 1919. január 12-én megnyitott versaillesi béketárgyalás, amikor egy bizalmas barátjának, a már akkor is nagyhírű Bemard Beren- son művészettörténésznek Lippmann így írt: „Néha úgy tűnik, hogy megátkozott nemzedék vagyunk ... Nemcsak valóban .balkanizálják’ Kö- zép-Európát, hanem olyan hadi .jóvátétel’ terheit rakják a vesztesekre, amelyek a bosszú szellemét élesztik ...” Május 15-én írt leveléből: „Bármely oldaláról is nézem a képet, nem látok mást, mint vég nélküli bajokat Európa számára. A magam részéről nagyon kétlem, hogy ilyen elfogadhatatlan egyezményeket lehet-e, szabad-e garantálnunk?! Képtelen vagyok a béke lehetőségét látni bennük — és mint maga Wilson mondta többféleképpen és nemegyszer: az olyan államférfiak, akik nem hallják az emberiség szavát, elkerülhetetlenül összeomlanak ...” Mint az intellektuális körök egyik vezető folyóiratának, a „New Republic”-nak társszerkesztője, vezércikkeiben újra és újra visszatért a témára. Az „Is It Peace?” („Béke ez?”) címűben, május 17-én, így intett: „Nem látunk a békeszerződésben mást, mint előjátékot egy mélységesen megoszlott és riasztóan elkeseredett Európában elhatalmasodó viszályhoz.” Bakernak június 9-én írt leveléből egy Cassandra süvölt: „Sötét pillanata ez a történelemnek. Megrendítő a kilátás: háború és forradalom szerte Európában. Felmérhetetlen felelősség lesz azokon, akik az amerikai népre szerepet erőszakolnának ebben a szörnyű tragédiában!” Lippmann alapos ismerője volt a klasszikus angol irodalomnak; így talán idézte valahol Dryden látnoki szavait három és fél évszázad távlatából: „Subtle covenants shall be made Till peace itself is war in masquerade ...” „Körmönfont paktumok készülnek S a béke csak álcázott háború ...”
