Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
1 LJ 1982. szeptember a. M. értesítő 7. oldal lünk és meglógunk. A zászlósnak mondtuk, hogy álljunk meg, mert már nem bírjuk. Szentendre közelében járhattunk, megálltunk, ránk tartotta a géppisztolyt, ujját a ravaszon. így hát nem volt más választásunk, mint visszaszállni, és Góczánnal tovább böködtük egymást, hogy mit tegyünk. Csendben voltunk, amit a zászlós valószínűleg úgy értelmezett, hogy belenyugodtunk a sorsunkba. — Közben beértünk Szentendrére, ahol a sofőr nem keresgélt, hanem egyenesen ment a célja felé. “Ezek már járhattak itt’’ — állapítottam meg. Egyszer csak megállunk egy vasrácsos kerítés előtt, a ház jóval beljebb volt. A zászlós Góczánnak és nekem is adott egy géppisztolyt, és azt mondta, amikor int, lőjünk Bárczyra és bárkire, aki megtámadna bennünket. Góczán katonaruhában volt, kezelni is tudta a géppisztolyt, nekem most volt először ilyesmi a kezemben. — Rendkívül izgatottan szálltunk ki a kocsiból — folytatta Sóli. — Nem vagyok gyáva ember, de azt előre tudtam, hogy akármi is lesz, én egy ártatlan emberre nem fogok rálőni. Lassan mentünk a kapu elé, senki nem volt a közelünkben. A zászlós odament a kapuhoz, csengetett. Csend. Idegfeszítő pillanatok. A zászlós megint csengetett, látszott, hogy ideges. Egy újabb hosszú csengetésre valaki kilépett a házból. “Ez a Bárczy” — kiált a zászlós, int, hogy lőhetünk. Amikor éppen megcélozta Bárczyt, abban a pillanatban ő, a zászlós véresen összeesik. Góczán lelőtte. A nyakát találta el, pár milliméterre a torkától, így nem halt meg. Hörögve kiabált a sofőrnek: “Vigyél a Gestapo főhadiszállására!” Rózsa a kocsiba vonszolta, és elrobogott vele. Góczán és én jelentkeztünk a rendőrségen. Góczánt szabadon hagyták, mert ő lőtte le a zászlóst, engem viszont gyilkosság kísérletével vádolnak, lía nem lett volna priuszom, talán elengedtek volna. Most aztán húzzon ki, Laci bátyám, ebből a csávából! Én csak annyit mondtam: — Minden Góczán vallomásán múlik. Ha úgy mondja el a történteket, ahogy maga, akkor jó, ha nem, akkor baj van. De az is fontos, hogy maga a bíróság előtt azt vallja, amit most nekem itt elmondott... A teremőr máris szólította a vádlottakat. Ezt az ügyet is a Krayzell-tanács tárgyalta. A vádlottakat bilincsbe verve vezették be a terembe. Elsőrendű vádlott Láng Kornél zászlós, nyakán vastag kötéssel, másodrendű Rózsa Ferenc sofőr, a harmadrendű Gremen József (Sóli). Góczán katonaruhában tanúként várakozott a folyosón. Amint a vádlottak leültek, és a királyi ügyész felállt, én is felálltam, és engedélyt kértem indítványom megtételére: — Kérem a Tanácselnök Urat, utasítsa a fogházőrt, hogy védencem kezéről vegye le a bilincset. Krayzell indulatosan leintett, és jelezte az, ügyésznek, hogy beszélhet. Nem ültem le, hanem határozottan megismételtem indítványomat, hozzátéve: — Nincs jogszabály arra vonatkozólag, hogy a vádlottnak bilincsben kell vallania. Krayzell megint elutasította indítványomat, én pedig kifogást jelentettem be a döntés ellen. Ebben a pillanatban Láng Kornél felpattant a helyéről, és összebilincselt kezével mutogatva kiabálni kezdett: — Tele van a terem nyulakkal, lőjék le őket! Ott is egy nyúl, amott is. .. Általános meglepetés. Odaszóltam a mellettem ülő, Láng Kornélt képviselő ügyvédnek (emlékezetem szerint Ullain Ferenc volt): — Ez jól megtanulta a leckét. Megjátssza a bolondot. Krayzell dühösen leintette Lángot, a fogházórök lenyomták a helyére. De Láng újra kezdte, most a tanácselnök és a két bíró felé: — Sok a nyúl, nagy nyulak, csak el ne szaladjanak, mert akkor nem tudjuk lelőni őket. gyár Szövetség berkeiben uralkodó állapotokat tettein szóvá és arcképvázlatokat adtam az AMSz néhány uj- süttetü vezetőségi tagjáról. A cikkben - mely "Öngól" cimmel jelent meg az Értesitő ez év áprilisi számában - egyetlen nevet sem említettem, csupán, különböző visszaélések, kisebb-nagyobb svindlik és turpiságok elkövetőire utaltam, úgy, hogy aki akart rájuk is ismerhetett. Természetesen leginkább ők ismerhettek magukra. Ez a felmérgesedett ur is magára ismert - úgy látszik -, mert egészen elveszítette a fejét. És igy önkéntelenül elárulta, hogy amit zűrzavaros pénzügyeiről, tö'bb- százdolláros telefonszámláiról Írtam a cikkben, mind igaz. Olyannyira, hogy - mint azóta hallottam - még az amerikai képviselők körében is ismertekké váltak ezek a homályos pénzügyek és meg nem adott kölcsönök. Ami nem vet valami jó fényt ránk, magyarokra. Akinek nem inge, ne vegye magára - mondja a másik jó magyar közmondás s mindenki maga tudja, mi terheli a lelkiismeretét. S ha erre a kényes pontra rátapintanak, az fáj. Mint a tyukszemrelépés. Pedig rá kell tapintani, mert nem hagyhatjuk, hogy felelőtlen elemek lejárassanak bennünket, lejárassák az emigrációt. S most oly szép számmal gyűltek ösz- sze ilyenek az AMSz vezetőségében, hogy kötelességünk volt csokorba- szedni az eseteket. Egyelőre név nélkül. Nolám, már megint kötelességről irok, holott az elején még feltettem a kérdésti jogom van-e egyáltalában pálcát tömi mások fölött? Dehát mióta sajtó létezik a világon, az újságok - és az újságírók - elemi kötelessége felhívni a közvélemény figyelmét egyik-másik közszereplő viselt dolgaira, olyan erkölcsi botlásokra, melyek méltatlanná teszik az illetőt a köz bizalmára. Éppen az amerikai sajtótörténet szolgál számtalan példával arra, hogy egy újságíró, vagy egy lap szemfülessége révén lepleződött le jónéhány politikai szélhámos és mmekült meg a társadalom attól, hogy rajta élősködje- nek.Persze élesen meg kell különböztetnünk ezt a nevezetes hazánkfia, Pulutzer József által annakidején meghonosított és tökélyre fejlesztett un. "yellow-journalism"-tói, mert a szenzációhajhászó botránysajtó senkinek sem lehet ideálja. És ez a stilus előbb-utóbb úgyis visszaüt alkalmazójára. De ha tények mindig tények maradbak.
