Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
u. oldal értesítő 1979. október hó ten. minden erőmet összeszedve, a térdemmel a Mihály lábaközé rúgtam, az engedett a szorításból, s elég volt arra, hogy elkapjam a lábuknál levő, malterral telt vödröt, amit a szemeik közé csaptam. Azután magam se értem, de hirtelen féktelen erőre kaptam, lerántottam az állványról a telemert malte- rosládát, s ezzel elbarikádoztam magam. Majd az állványt döntöttem le deszkástul, a Mihályt arcul csaptam a kavaróléccels mig a többiek megrökönyödve igyekeztek kifelé ebből a romhalmazból, betoppant a brigádvezető.-Mi van itt, a kutyauristenit neki! Csak álltam, kezemben egy üres vödröt magasba lendítve, félbeszakadt mozdulattal. Megtépázott ruhámból a bőröm fehérsége iz- zott, s eszelős, vad tekintetem tehetetlen dühtől lobogott.-Mond ják. . .-suttogtam tele undorral és a lába elé vágtam a vödröt - Mik maguk.' Mi féle állatok, milyen mocskos férgek.. .Mert nem emberek!... -lihegtem s közelebb léptem hozzájuk, az ajtóhoz, mert onnan lestek befelé értetlenül.-Mocskos utolsók! - csattant fel a hangom, tőlem idegenül - Még a saját anyjukat is meggyaláznák! - köptem feléjük és a sorfaluk között örjöngve kirohantam. Lihegve, kifulladva kapaszkodtam a tető védőrácsába.-Istenem! - zokogtam fel - Hát minden ház a mi vérünkkel épül f elV ... - néztem végig a hatalmas, uj lakótelepen." H.M. FLÓRIÁN TIBOR: A hálátlan emigráció Megdöbbenéssel figyelem, hogy Stirling György III. évfolyamában járó Független Magyar Hírszolgálat (FMH) című kőnyomatosáról annak egyszerű bejelentésén kívül senki sem írt méltatást. Még arról sem, hogy ez a kőnyomatos a lapokat tájékoztató szolgálatán felül mást is tesz. Helyes nemzeti magatartást mutat, elvhűséget a tévelygések idején, erkölcsi alapelveinkhez való ragaszkodást, és megtanít arra, hogy egy otthoni eseményt vagy hírt miként értékeljünk. Tehát segítséget nyújt az olvasónak abban, hogy a megtévesztő hírek között eligazodjék, és ne hulljon semmiféle félrevezetés aknájába. Hogy Németh László szavaival éljek, csak egy „mély magyar” tudja kellően értékelni egy ilyen munkát végző kőnyomatos szolgálatának hasznosságát. Ugyanezt a feladatot végzi az egyházi események vonatkozásában Csordás Gábor esperes, dr. Havadtődy Sándor és Nagy Gyula lelkészek szerkesztésében a „Református Hírek” című kőnyomatos. Egy ilyen kőnyomatos szerkesztésének nehéz voltát csak az értékelheti kellőképpen, aki tanúja volt ennek a munkának, és aki látta, hogy ezek elkészítéséhez minden hazai lapot és minden külföldi magyar vonatkozású hírt el kell olvasni, ki kell értékelni, és az igazság és helyes magyar szemlélet, vagy az elmélyült hit mérlegére állítva kell bemutatni az olvasónak. Németh László vitatott „mély magyar” kifejezésétől és egy szélsőséges kilengéseket is eredményező korból előre lépve „kiválasztottaknak” nevezem azokat, akik a magyar sorsot magukban hordozzák, és felelősséget vállalnak érte. Itt az emigrációban (és otthon is) vannak kiválasztottaink, és ennek a két kitűnően szerkesztett' kőnyomatosunknak visszhangja még sem volt több, mint néhány önkéntes adomány, vagy a szerkesztőkhöz írt elismerő levél. Odáig nem jutottunk, hogy valamelyik lapban cikket írtak volna róluk és arról az áldozatos szolgálatról, amelyet ennek a két kőnyomatosnak szerkesztésével a lapoknak nyújtottak, és az olvasóknak eligazítást adtak korunk megtévesztő és zavaros körülményei között. „Egy fecske nem csinál tavaszt", és egy cikkel nem lehet hálát leróni, mégis lelkiismeretem ezeknek a soroknak írására kényszerített. Elsősorban azért, hogy a nyilvános köszönet hiánya ne lankassza a szerkesztők áldozatos és anyagi haszon nélkül, sőt: legtöbbször ráfizetéssel végzett munkáját. Úgy érzem, hogy az Isten a jól végzett és jó szándékú munkáért azzal a jó lelkiismerettel ajándékozza meg őket, amely a legnagyobb ajándék és elismerés nemzetünk, illetve Egyházunk érdekében végzett önzetlen munkájukért. A hálátlanságok sorozatához tartozik az is, hogy dr. Nádas János magyarságszolgálata, a kereszténységhez való hűségnek és ezeréves, a Nyugathoz való tartozásunknak hirdetése sem nyújt méltó hírlapi visszhangot. Jutalma csupán az általa rendezett Magyar Találkozók (Kongresszusok) egyre nagyobb látogatottsága volt. Még a dr. Somogyi Ferenccel közösen szerkesztem, és a Találkozók anyagát közlő, díszes kötésű Krónikák is a szokásos rövid híradáson kívül csupán azt az elismerést kapták egyesektől, hogy „ezek a könyvek kitűnő adalékot fognak szolgáltatni emigrációnk kulturális történetének megírásához”. Sőt: akadtak egyesek, akik támadták, és „árvalány- hajas” jelzővel illették nemzeti magatartását. Találkoztam olyanokkal is, akik az Árpád Akadémia létjogosultságát és szolgálatát azzal az „ex cathedra” .kijelentéssel igyekeztek kétségbe vonni, hogy Árpád Akadémia valójában nem is létezhet, mert Árpád idejében még nem volt akadémiánk. (Sok kanadai utam egyikén sem találkoztam senkivel, aki pl. a Rákóczi Alapítvány létjogosultságát igyekezett volna kétségbe vonni azon az alapon, hogy ennek az alapítványnak olyan célkitűzései vannak, melyek Rákóczi idejében nem léteztek. Meggyőződtem róla, hogy alapítóinak és fenntartóinak a Rákóczi név adásával ugyanaz a céljuk volt, mint dr. Nádas Jánosnak, illetve a clevelandi Magyar Társaságnak az Árpád Akadémia nevével.) Az a különös, hogy ezt a kijelentést éppen Amerikában tették, ahol még a divat- bemutató manekenek kiképző tanfolyamát és számtalan ügynöki tanfolyamot is Akadémia jelzővel és ranggal ruháznak fel. i Befogadó államaink iránt mindenütt tiszteletet és becsületes magatartást fogadtunk, és gazdasági-kulturális emelkedésüknek tisztességes szolgálatát. Ez azonban sohasem jelentheti azt, hogy egyesek közülünk eltúlozzák ezt a szolgálatot, és olyan hódolatot tanúsítsanak a befogadó ország iránt, amely bármikor szembe állíthat minket emberi és nemzeti jogaink, magyar kulturális emelkedésünk szolgálatával. Egyik országnak sincs szüksége olyan új állampolgárokra, akik már első nemzedékeikben elfordulnak származásuk népétől, és azt hiszik, hogy nemzeti kultúrájuk fenntartásával nem gazdagíthatják a befogadó országot. Mindig szemben állottam azokkal a mélyen hajlongó nemzettársaimmal, akik ezt nemcsak személyükben gyakorolják, hanem erre a magatartásra igyekeznek kényszeríteni bennünket is, és túlbuzgóságukban olyan célok szolgálatára óhajtanak minket szállítani, melyek nemcsak hagyományaink, nemzeti kultúránk elvesztésével járnak, hanem azzal a veszéllyel is, hogy önmagunkban hordozott értékeinkkel és magyar voltunk kötelességeivel szembe állítanak. New Milford — Erdőszállás, 1979. augusztus
