Baltimore-i Értesítő, 1977 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 5. szám
ERDÉLYBEN JÁRTAM Útam Szolnokon folytatódott. Dél volt. A szálló halijában négy 14 év körüli fiúcska tanakodott kitelik e zsebükből egy Coca-Colára. Meghívtam őket s míg iszogatták a számukra csoda nedűt — kikérdezlek honnan jöttem s hová megyek? Erdélybe. Romániába tetszik menni? Igen is meg nem is. Ti mit tudtok Erdélyről? kérdeztem vissza őket. “Hát tanultuk az iskolában, hogy vagy hétszáz évvel ezelőtt Erdély magyar fennhatóság alá tartozott.". E nap óta ezek a szolnoki kis magyarok sokkal többet tudnak “ROMÁNIÁRÓL”. Késő délután érkeztem az első Erdély-i városba. A határon fennakadást idézett elő a “COOK" bankháztól vásárolt utazási csekkem. A pénztáros közölte, hogy ő még ilyet nem látott, feletteseitől kell tanácsot kérjen. Lezárta irodáját s távozott csekkemmel az út ellenkező oldalán emelkedő domb tetejére gyalogosan. Ott eltűnt egy épületben. Hosszas várakozásom gyümölcseként a “COOK”- ot kegyesen elfogadták. Nagyváradon megtudtam, hogy “Dáciá"-ban vagyok. Dácia az autó, Dácia a hotel, Dácia lent, Dácia fent, dácia-dácia-dácia. Siettem Kolozsvárra. A Hotel Conti- nentálban kaptam szobát $25.00-ért. Szűk-rozoga felvonó, dohos szoba, özön- vízelötti, gyanús tisztaságú fürdőszoba és Pekingből importált ágytakaró. A napfelkelte meglepetéssel szolgált. Szobám erkélyes volt, ahonnan Mátyás király fenséges lovas szobrában gyönyörködtem s feledtem “dáciá”-t. Igyekeztem le az utcára s a hétköznapi reggel forgatagában otthon éreztem magam. Az emberek magyarul beszéltek. Utam kiesebb tájra vezetett s a valamikor híres fürdőhelyen pihentem meg. Tele volt regáti beutalttal. Sötét, rossz arcú lényekkel. A turista irodából reménytelenül fordultam ki. A Hotelban nem volt számomra hely. Bentröl utánam jött az egyik tisztviselő. Magyar volt. Elírányított az erdei túrista szállásra. Új épületben, fiatal magyar házaspár fogadott, ők ajánlották a vendéglőt, ahol magyar szakács ízes fözt- jét jóképű magyar pincérnő szorgálta fel s ahol a cigány kizárólag régi magyar nótákat játszott. A körülöttem hemzegő idegenek között azon a helyen úgy éreztem Erdély nem veszett el. Utam legkedvesebb napját töltöttem Szovátán. A Csik-i faluk mindegyikében megálltam. Székely kapuk, régi házak, elnyűtt gúnyák, tiszta gyermekek. Lajos- Levente - Attila - Csaba - István - Géza - Zoltán - Enikő - Margit - Anna - Edith - Gizella. Magyarul kérdeztem és ők ízes magyarsággal válaszoltak. A felnőttek nappal az állami közösben görnyedtek, de az este az övék volt. Megfeszített erővel kapálták a háztájit. “Amig a jó Isten egészséget ad, nem tudnak megsemmisíteni," mondták az asszonyok. “Járunk a templomba és imádkozunk.” Magyarul. — Erőt adtak nekem ezek a méltóságteljes székely férfiak, ezek a bátor Istenhivő székely asszonyok, ezek az értelmes arcú, szépséges gyermekek. Falu falu után következett. Érthetetlen elnevezés a táblákon. Sem magyar. 8 sem latin, semmilyen nyelvre nem következtetett, de egyetlen faluban sem válaszoltak máskép kérdésemre, hol vagyok — csak magyarul! Gyergyóban, ahol “még az Úristen is református” sem volt máskép. A Gyilkos ló-ban csalódtam. Vize zavaros-szürke. Partja elhanyagolt. Oláh és cigány árusok kínálták szegényes portékáikat összetákolt bódéikban. Az út melletti kávézóból kifordultam. Le- sötétitett zúg. Ragadt a piszoktól és legvek hemzegtek a süteményeken. Felüdülés volt érkezésem Marosvásárhelyre. Rendezett, tiszta, virágos — szép város. Örömömbe üröm vegyült. Megtudtam, hogy a bevezető út mellett épült új bérházakba vagy 40 ezer re- gátit telepítettek be. Az utcákon felismerhető a magyar. Jó megjelenésű emberek. Kérdeztem és feleltek és visz- szakérdeztek. “Segítsenek rajtunk, mert elveszünk. Menjenek Washingtonba. A kormányon keresztül tegyenek valamit. Állítsák meg Ceausescu kegyetlen nemzeti szocialista elnyomását. Ha Nyugattól nem várhatunk segítséget, okkor csak az oroszok megszállásában reménykedhetünk!” Csíkszeredán csak magyar szót hallottam és jólesően olvastam a mozi feletti táblán: “TRANSYLVANIA”. Még Budapesten _ figyelmeztettek, hogy mindenütt angolul beszéljek, ha rendes bánásmódban akarok részesülni. Én azoban eltökélten kizárólag “Jó reggelt — jó napot — jó estét” köszöntéssel kezdtem mondókámat, bárhová vitt utam. így történt a brassói "Vendéglátó” központban is. Hosszú vezetés után egy este meglehetősen fáradt voltam. Ijesztő külsejű férfi tört magyarsággal hozta tudomásomra, hogy egyik hotelben sincs üres szoba. Tanácstalanul baktattam a parkoló helyre, ahol megláttam és megszólítottam egy jól öltözött, szőke férfit: “magyar”? Német volt. Eligazított az onnan öt percnyi távolságra levő szép Hotelba mondván ott egy magyar tisztviselő van szolgálatban. Igaza volt. Azonnal kaptam szobát fürdőszobával és reggelivel $10.00-ért. Másnap az étteremben a kiszolgálónő nem volt hajlandó megérteni. Ö románul — én magyarul — “csevegtünk”. Előkerített egy pincért, aki angolul gagyogott, de én kitartottam magyar mivoltom mellett. Végre a konyhából hívtak egy magyar leányt, aki felvette rendelésemet. A múzeum pénztárosnői sem szóltak meg magyarul. Megvettem jegyemet s miután felfedeztem, hogy Petőfi Sándor román volt távoztam. A téren összetalálkoztam később az egyik pénztárosnövel. Meglepetésemre magyarul szólt hozzám. Elmondta, hogy ő székely, de román kolleganője előtt nem mert magyarul beszélni, mert azonnal elbocsátanák. Kért ne nézzem le öt ezért s már tovább is ment. /Sírva léptem be a “Fekete” templomba. Az Istentisztelet rendje magyarul volt kifüggesztve. Csend, Nyugalom, Isten volt velem. Imádkoztam. A Hotel közelében láttam felírva egy épületre magyarul: “Erdészeti egyetem”. A portán egy férfi románul beszélt telefonon. Benfentesnek látszott s kivártam. “Itt magyar nyelven oktatják a diákokat"? kérdeztem. Az volt az érzésem bolondnak tart. Magyarul válaszolta: “nem”. Mire én: “Talán németül”? Ő: “románul". “Óh, és mi lett a hires-tudós magyar tanárokkal? Calif ormából jöttem, szeretném tudni!” Zavartan küldött át a szomszédságban levő oktatásügyi hivatalba. Itt a kapuban egy nagy bajuszos altiszt köszöntött magyarul kezét sapkájához emelve. “Honnan tudta, hogy magyar vagyok?” “Kérem szépen — éreztem!" Az ő segítségével megismertem az egyetlen magyar tisztviselőnőt. Az egyetemről kértem ismertető nyomtatványokat. Ha jól emlékszem négy különböző irodán vitt keresztül, mindegyikben előadtam kívánságom magyarul; az ott tartózkodó “főnöknök” azonnal válaszoltak kisé- rőmnek románul. így jutottunk el a negyedik szobába, ahol a legeslegfőbb sötét nő ült és kérdés zuhataggal fogadott. “Mi célból akarok egyetemükről ismertetőt? Ilyesmivel ők nem rendelkeznek! Ki vagyok honnan jöttem”? Los Angelesből, ahol a kislányom egyetemi hallgató és szeretne közelebbit tudni a brassói egyetemről.” Forduljak a belügyminisztériumhoz engedélyért, mondta a dáma Nevetve kérdeztem: “Viccel?” Küldessek nekik Californiá- ból egyetemi ismertetőket? Ha egyszer rákerülnek égy névjegyzékre, akkor örökké és vagon számra kapják majd a különböző nyomtatványokat.” Jónapot — al távoztam. Magyar tolmácsnőm szótlanul kísért ki a kapuig. Ott búcsúztunk el. Elnézését kértem “frivol” magatartásomért, amit ő — csodálkozásomra — hálásan megköszönt. A nagyszebeni hotelben száz dollárt kértek a szobáért egy éjszakára. Elhatároztam inkább nem alszom. Az utcán magyar szót hallottam és beszédbe elegyedtem egy házaspárral. Meghívtak magukhoz, de nem fogadtam el, mert még bajba kevertem volna őket. így beültek kocsimba és egy közeli Motelba hajtottunk. A férfi ment be az irodába éa intézte el ílO.OO-ért szállásomat Ekkora már torkig voltam “Dáciá”-val és tettre szántam magam. Budapesti barátnőm kért okvetlenül vegyek levendula kölnit Erdélyben. A drogériában az üzletvezető dirigálására hosszú sor kacskaringózott a polcok között a pénztárosnőhöz, aki csomagolás nélkül dobta ki az árút a vevőknek. Angolul kértem levendulámat. Az üzletvezető azonnal félrelökte a sorbanáUókat. Nagyokat hajlongva románul karattyolt, kezembe adott egy kosarat s én több üveg kölnivízzel, soronkivül jutottam a pénztárosnőhöz az üzletvezető mögött. A nő arca mosolyra tárult, selyempapírba csomagolta egyenként az üvegeket, majd az egészet gondosan átkötve nyújtotta falém a csomagot. Én is mosolyogtam. “Köszönöm szépen, Jónapot!” mondtam magyarul. A hatás leírhatadan volt. Az üzletvezető és pénztárosnő arc- kifejezését míg élek elfeledni nem fogom. “N e hagyd elveszni Erdélyt Intenünk!” Dr. Nánay Endréné
