Baltimore-i Értesítő, 1977 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1977-02-01 / 2. szám
Igaz történet a kétszínűségről. Aki eljátszotta .jogát a közszerepléshez. Már a.Carter-adminisztrácic hivatalbalépésének első naojaiban oarancsoló szükségszerűséggel táradt fel annak az igénye, hogy az etikai elvet szigorúbban “»-vényesitsék az amerikai közéletben. Elsősorban maga Carter sürgeti, hogy a jövőben magasabb mércét támasszanak azokkal szemben, akik bármiféle politikai pozicióra pályáznak. Ebből a célból etikai bizottság felállítását is kilátásba helyezte, mely az amerikai demokráciában kitünően funkcionáló "hearingek" rostáján kivül még kritikusabban vizsgálná a jelölt előéletét és er- kölcsi^alkalmasságát. De adott esetben a hivatal- banlévő politikusokkal szemben is eljárhatna, ha azokról "menetközben” derülne ki valami kompromittáló adat, vagy magatartásukkal okot adnának a vizsgálatra. Carter elnök szigorú etikai normákat akar meghonosítani a megújuló amerikai közéletben és láthatóan jó példával jár elől puritán viselkedésével. De munkatársaitól is kifogástalan morális és politikai múltat követel, amit csak helyeselni lehet. A Sorensen-ügy mutatja, hogy amikor az általa kiszemelt jelölt akadt fenn a rostán,nem azt nézte, hogy ezzel tulajdonképpen kudarcot könyvelhet el, hanem egyetértett a szenátusi bizottság döntésével. Mert mindenekfelettálló törvény kell legyen: felelős Dolitikai poziciót egy demokratikus rendszerben csak az tölthet be, aki egyformán birja mindenki bizalmát, akinek támadhatatlan politikai múltja van és aki ellen erkölcsi kifogás nem emelhető semmilyen szempontból. Ideje volt már, hogy ez az elv felülkereked-' jék, mert az utóbbi évek politikai- és erkölcsbotrányai visszás érzéseket keltettek a közvéleményben, mely elvárja, hogy választott vezetői tisztamultu és tisztajelenü emberek legyenek. Az ország szerencséjére a demokrácia hibátlanul működik és akiben megrendült a bizalom, annak elkeltett tűnnie a közéletből. Ez a demokrácia ereje a diktatúrákkal szemben, ahol a hatalom csúcsain trónolókat senki sem bizta meg, de épp ezért senki sem mozdithatja ki pozícióikból, akármi derül is ki róluk. A diktatúrákban nincsenek morális követelmények: nem lehetnek, hiszen maga a diktatúra is immorális. A diktatúra minden formája ellen küzdő magyar emigránsok számára is elgondolkoztató kell legyen ez a tisztulási folyamat, mely a demokrácia jegyében az amerikai közéletben most végbemegy. Es felmerül a kérdés: nem lenne-e égető szükség arra, hogy az emigrációban is érvényesítsük az etikai elvet? Hogy megvizsgáljuk azoknak a múltját akik - megbizás, felhatalmazás és választás nélkül, kizárólag nagyobb hangjuk és keményebb kö- - nvökük révén - az emigráció élére tolakodtak és holmi vezetői jogokat vindikálva maguknak, az összmagyarság nevében nyilatkoznak, sőt tárgyalnak az amerikai politikai szervekkel. Itt az ideje egyszer végre már felvetni: milyen jogon beszélnek az ilyen öncsinálta vezetők mások nevében? Az emigrációban nincs lehetőség demokratikus alapon szavazással választani vezetőket - hangzik az ellenvetés, ami körülbelül mégis felel a valóságnak. Az emigrációban egyetlen követelmény lehet azokkal szemben, akik hangadó szerepre vállalkoznak: a múltjuk! Az erkölcsileg támadhatatlan tiszta politikai múltjuk, mely nem nélkülözheti a pozitívumokat sem. Nem elég, ha valakit nem érhet gáncs múltja miatt és az emigrációban végzett legönfeláldozóbb munka sem elég önmagában ahhoz, hogy valaki a vez*etés jogára tarthasson igényt. Ha elitéljük, hogy a diktatúrában a nép bizalma nélkül kerülnek egyesek vezető Dosztra, ne fogadjuk el ezt az emigrációban, mert vizet prédikálunk és bort iszunk, csak az otthoni küzdelemben kivívott érdemek adhatnak jogot valakinek arra, hogy szabadföldön a kommunizmus ellen harcoló magyarok nevében beszéljen s azokat bárhol, bármilyen fórumon képviselje. Az eddig két magyar politikai emigráció - a Hákóczi- és a Kossuth-emigráció vezetői minden esetben olyanok közül kerültek ki, akik már az otthoni küzdelemben helytálltak: nem is vonta kétségbe senki jogukat a vezetéshez. De azokközt az emigránsok közt, akik csak ide- kint fedezték fel magukban a rettenthetetlen szabadságharcost, akadnak néhányan. akiknek múltjában nemhogy pozitívum nincs, de súlyos negatívumok is felbukkannak. Etikailag erősen kifogásolható tetteik miatt nem alkalmasak hangadói szerepre és múltbeli tetteikkel eljátszották minden jogukat arra, hogy a magyarság vezetői lehessenek. Vannak szépszámmal, akik ma a kommunizmus elleni küzdelem bajnokainak szerepében tetszelegnek, de néhány évtizede még az oroszok cinkosaiul szegődtek, a kommunizmus szekértolói voltak és abban a kritikus_korban, mikor a becsületes magyarokat üldözték, ők a felszínen tudtak ügyeskedni, sőt nem egy közülük az üldözők közt is megtalálta helyét. Egynémelyikük folytatja ezt a kettős játékot idekint is és kétszínű magatartásával nemhogy megbotránkoztatja emigránstársait, de egyenesen a magyar érdekek ellen cselekszik. Amivel ugyanúgy elveszti jogát vezetőszerep vitelére, mint az, akinek a múltja miatt fér kétség becsületességéhez. Ezektől éppúgy meg kell vonnunk a bizalmunkat, mint az utóbbiaktól. De ne beszéljünk általánosságban, hozzunk fel példának egy konkrét esetet. Gereben István az u.n. Magyar Szabadságharcos Szövetség örökös társelnöke, külügyére, a washingtoni "iroda" vezetője, a KÁÉMKÁBÉKA örökös vezértitkára, a washingtoni Szabadságharcos Szövetség "életfogytiglani” elnöke, stb. stb. azok közé az öncsinál— ta nagyságok közé tartozik, akiknek a múltjában csak az a hősi tett szerepel, hogy 1956. novemberében Sopronból az elsők közt szaladt át a határon. De idekint mégis féltéglával veri a mellét és harsogja a szónoki "hordóról", hogy:"Amikor a pesti utcán harcoltunk és hullattuk: vérünket a szabadságért..." Egy kis lóditással, gyerekes hősködéssel azonban még nem követ el főbenjáró bűnt, hiszen nem ő az egyetlen, aki idekint kiszínezi a múltját.. A bűn máshol kezdődik! A Szabadságharcos minidiktátor szabadföldi szereplésének van egy talán kevesek által ismert sötét pontja, amit végre egyszer teljes egészében a nyilvánosság elé kell tárni. Adatokkal tényekkel, hogy az emigráció végre tisztán lásson és megismerhesse Gereben István igazi énjét. Es hogy mindezek után levonhassa a konzekvenciát. Az egész magyar emigráció - valláskülönbség nélkül - megegyezik abban, hogy a 1956-ot nem számítva az elmúlt harminc év legnagyobb eseménye a mi életünkben Mindszenty József amerikai látogatása volt. A világon mindenütt tisztelt a- lakja ránk és a magyar ügyre irányította az amerikai közvélemény figyelmét, ugyanakkor pedig szellemének sugárzásával uj erőt öntött belénk és uj lendületet adott az emigrációs munkának. Hogy Mindszenty József ittlétének milyen hatalmas, szinte történelmi jelentősége volt, az ma már nem kétséges. Józan és hazájukhoz hü magyarok kezdettől fogva igy éreztek és azon munkálkodtak, hogy ez a látogatás létrejöjjön. Nem mindenki volt azonban ezen a véleményen. Többek közt Gereben István sem, aki mindent elkövetett, minden követ megmozgatott, hogy Mindszenty amerikai útját elgáncsolja. Mint emlékezünk, az előkészületek heteiben "aggódó katolikusok" aláírással névtelen angolnyelvü körlevél ment szét az amerikai katolikus egyházi vezetőkhöz, mely Gerebenével azonos indokokkal - a Hercegprímás magas kora és amerikaellenes beállítottsága miatt 5
