Baltimore-i Értesítő, 1976 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
ß Dr. Wagner Ferenc: Az általános emberi KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1075 november 23. és a patrióta lázadása Ünnepi emlékezések alkalmával szinte megköveteljük, hogy a szónok csillogó retorikával idézze a múltat, és a tanulságokat úgy vonja le, hogy azok ne sértsék a hallgatóság érzelmi han gulatait. A magyar sors tragikus fordulatai azon ban éppen mindennek az ellenkezőjét, józan, reá lis történetszemléletet igényelnek. Az elmúlt világháború sodrában erre vállalkozott Szekfü Gyula is, amikor jó késön „Valahol utat vesztettünk” című cikksorozatában a múlt és a jelen állandóan ismétlődő hibáira hívta lel az olvasók figyelmét. Végső következtetésekre azonban nem jutott el a szekfűi okfejtés. Lehet, hogy ellentmondásos múltja, vagy pedig a közelgő összeomlás rémképei zavarták ítéletalkotásaiban. Nekünk, Amerika szabad földjén ennél sokkal többre kell vállalkoznunk. Minket nem köt a cenzúra és itt az ország nem morzsolódik a germán-szláv ellentétek irtózatos nyomása alatt. Az októberi hősök áldozata is sürgeti a kérdésfeltevést, vajon hol vesztettünk utat? Mi a magyarázó oka annak, hogy évszázadok során minden szabadság- harcunk befejezetlen maradt?! Ezt a tényt több tényező együtthatásával magyarázhatjuk. Erre utal nem a legszerencsésebb geopolitikai hely zetünk, mert emberemlékezet óta a Duna közép só völgye ellentétes civilizációk ütközőpontja volt s ma is az a Nyugat—Kelet viszonylatában. Az is sokat nyom a latba, hogy a magyar nép rokontalanul éí a hadak országútján. De a tör ténetalakító tényezők sorából nem hagyhatjuk ki népi-nemzeti sajátosságainkat sem, amelyek közül a pártütés, egymás közti torzsalkodás, a gyorsan hevülő, de még gyorsabban lehűlő szal- maláng-lelkesedésünk sok bajnak lón a kútfeje. Népi nemzeti tulajdonságaink nem kis mértékben működtek közre abban, hogy nem termelőd hetett ki egy olyan politikai elit, amely a belpolitikát a külpolitikai érdekek szemszögéből nézte volna s ezáltal képes lett volna az utolsó két évszázadban a nemzetiségi kérdés nagyvonalú szemléletére. Miként erre már céloztam, sorsunk alakulásában — az esetek túlnyomó részében — több tényező együttes hatására kell gondolnunk. De a nagy történelmi tragédiák fő oka, mond hatni minden esetben, a külpolitikai gondolkodás hiányára mutat. Ez, majd későbbiekben a nemzetiségi kérdés helytelen kezelése azonban külön helyet foglal el a döntő tényezők sorában. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről, kőnk rét formában, úgy ahogy ez a magyar és a kclet- közép-európai szabadságmozgalmak tükrében jelentkezik. 1. A középkori Hungária nagyhatalmi állása Má tyás király 1490-ben bekövetkezett halálával egy csapásra megszűnt. Vele sírbaszállott az erős központi hatalom, amely a nyugati államokban megfékezte a nemesi rend önző törekvéseit és elősegítette a polgári osztály kialakulását. Magyarországon a városi polgárság sokáig nem vetkőzte le idegen származását és így nem is válhatott a nemzeti öntudat megbízható hordozójává. A Hunyadiak Magyarországát az is jellemezte, hogy volt határozott külpolitikai koncepciója: a dunai népek összefogásának a gondolata, mely nek szolgálatában a „fekete sereg” a Dunatáj minden népet cs nemzetiséget mozgósította. A Mátyás halála okozta bomlás már a mohácsi katasztrófa előszelét jelentette s az utána következő másfélszázados török hódoltság pedig az ország néprajzi viszonyait, gazdasági és kultú- rális viszonyait a magyarság rovására megváltoztatta és végzetszerűen előtérbe iolta a nemzetiségi kérdést. A török megszállás eredményeként feldarabolt ország helyzete nem kedvezett a politikailag művelt vezetöréteg kialakulásának sem. A megmaradt vékony vezetöréteg tehetetlenségében rávetette magát a közjogi kérdések re. Ez az egyoldalú politikai filozófia még a mii lennium idején is háttérbe szorította népűink iga zi életkérdéseit: a külpolitikát, nemzetiségi, tár sadalmi és gazdasági kérdéseket egyaránt. Ez a merev és túlméretezett közjogi gondolkodás képezte úgyszólván egymagában a talpkövét a különben jogos függetlenségi törekvéseknek anél kül azonban, hogy ezek összhangba hozattak volna a folyvást változó külpolitikai erőviszonyok kai. A tizenhetedik század elején Bocskay Istvánnak ideje sem maradt a felkelés külpolitikai alátámasztására, mert — miként Szekfü helyesen jegyezte meg — őt úgy kellett a Habsburgok hűségéről elkergetni. Következetes magyarmentő politikát csak a félig-meddig független Erdély követhetett a török porta árnyékában. Az adott körülményeket talán legjobban a Wtsselényi- összeesküvés részvevői mérlegelték. Ez tűnik ki az 1664-ben névtelenül megjelent, terjedelmes röpiratukból is. Ez a máig kiadatlan politikai remekmű a Hunyadiak államalkotó eszméjét elevenítette fel korszerű formában, amikor a dunai térség népeinek egy államban való összefogását sürgette. Ez a röpirat tisztában volt a nemzetiségi súrlódások dinamikájával is, mert a nem- magyar népeknek országgyűlési képviseletet ígért, akárcsak a városi polgárság részére is. — Sót, ennél is tovább ment, mert lehetővé tette volna a nemzetiségeknek nyelvi és gazdaságipolitikai szinten való kiteljesedését. — Másrészt azonban a Wesselényi-összeesküvésben részt vevő föurak egymásközti torzsalkodása olyan arányokat öltött, hogy a francia király diplomatái — magyar érdekből is — közbenjártak a pártvillongások megszüntetése végett. Nem sokkal ezután Thököly Imre felkelése tette próbára a magyar rendek ezúttal kelet felé tekintő külpolitikai orientációját. Kara Musztafa csapatai megtámadták 1638-ban Ausztriát, így akarták diadalra vinni Thököly felkelését. — A Habsburg hatalom azonban szükségképpen győzedelmeskedett, mert ekkor már egész Európa készen állott a török kiűzésére. Thököly török szövetségének egyik szemmel látható következménye volt, hogy a szabadságharc már nem részesült abban a hagyományosan barátságos fogadtatásban, amelyben valamennyi magyar szabadságmozgalom osztozott a külföldi közvélemény egyöntetű visszhangjaként. Thököly felkelése egyébként is csak epizódnak minősül Rá | kóczi kurucainak függetlenségi háborúja mellett Ez az évekig (1703—1711) húzódó szabadság harc is úgy kezdődött, mint a többi. A kuruc se regek minden diplomáciai előkészítés nélkül kel tok hadra. Az is igaz, hogy a francia király éí az orosz cár későbben tett Ígéretei egytőlegyif beváltatlanok maradtak. A Habsburgok Auszt riáját ugyanis már akkor az európai egyensúly egyik biztosítékának tekintették és a nagyhatal mák nem gondoltak komolyan a megsemmisítő sőre. Rákóczi szabadságharca még egy fontos tanulságot árult el. A kuruc seregekből már hiányoztak a délszlávok. A magyarság és nemzetiségeinek ez a folyvást lazuló kapcsolata aztán 1848—1849 eseményeiben süllyedt a lemélyebb pontra, amikor a nem-magyar népek a dinasztia mellett fogtak fegyvert. — Ez a magyarellenes irányzat uralkodott külpolitikai síkon is. A kormány külügyi kapcsolatai az ország elszigeteltségén mítsem változtattak. Párizsban Teleki, a frankfurti német birodalmi gyűlésen pedig Sza- lay László történettudós képviselte a függetlensége elnyeréséért harcoló Magyarországot. Egyi- küket sem ismerték el diplomáciai képviselőnek, és csak harmadrendű személyekkel érintkezhettek. Még az sem jutott az eszébe senkinek sem, hogy a bécsi kongresszus (1814—1815) óta megmerevedett európai biztonsági rendszer ellen fel- világosító munkába kezdjenek. Enélkül pedig eredményes diplomáciára még gondolni sem lehetett. A bécsi kongresszus és az annak szellemében fogant nemzetközi egyezmények szinte sürgették a fegyveres beavatkozást a nemzeti felszabadi- tási harcok leverésére. A Habsburgok debreceni trónfosztása ezért olaj volt a tűzre s fő oka az orosz katonai támadás megindulásának. II. A kossuthi szabadságharc és 1956 eseményei közötti párhuzam vitathatatlan. Nemcsak azért, mert az 56-os szabadságmozgalom példaképének választotta 1848-at, és dinamikus lendületet a budai Bem-szobor előtti tömeggyüléstöl kapott. A párhuzam abban is áll, hogy az 56-os forrada lom is kedvezőtlen külpolitikai légkörben zajlott le. Tudnunk kell, hogy a világ kettéosztása már az elmúlt háború befejező stádiumában a hallgatólagos megegyezés tárgyát képezte. Ez a gondolat szülte a keleti és a nyugati érdekszférákat és rögzítette a mai status quo-t. Sztálin 1953- ban történt halála óta pedig Malenkov, majd Kruschev miniszterelnök, mint a detente előhírnökei, az egész nyugati politikát akcióképtelenné bénították a békemozgalom varázsszavaival. Ezt nem vette számításba Nagy Imre és köre, amikor a semlegesség gondolatával kacérkodtak, és végső soron Magyarország kilépett a varsói szerződésből. Ez, akárcsak a debreceni trónfosztás 1849-ben, olajat öntött a tűzre ée maga után vonta a Szovjetunió azonnali katonai beavatko zását, ami megpecsételte a forradalom és a szabadságharc Sorsát. És a Nyugatra jellemző módon. A felelős vezetők — beleértve az Egyesült Nemzetek magasrangú diplomatáit — válasz nélkül hagyták a Nagy Imre-kormány segélykérő jegyzékeit. Talán az októberi-novemberi fórra dalom lendülete okozta azt, hogy vakon bíztak a Nyugat támogatásában, sőt határtalan bizalmuk addig terjedt, hogy Maiéter Pál és társai — annyi tapasztalat után — gyanútlanul bemerészkedtek a szovjet főhadiszállásra a szovjet csapatok kivonására irányuló tárgyalások meg-
