Baltimore-i Értesítő, 1976 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1976-11-01 / 11. szám
Egy "szabadságharcos" portréja. Az ÉRTESÍTŐ októberi számában már említést tettünk arról a durva támadásról, mely az álsza- ba—dságharcosok eddig egy számot megért uj közlönyében, a SZABADSÁGHARCOS-ban intézett lapunk munkatársa, Stirling György ellen bizonyos Majsai Márer György. Akkor, abban a számban nem akartunk reflektálni erre az inzultusra, mert úgy éreztük: a forradalom évfordulójának idején Ízléstelen dolog személyes vitákat folytatni. Most azonban már nem hagyhatjuk szó nélkül Márer György vádaskodásait, elsősorban azért, mert olyan arrogáns fölénnyel oktatja ki Stirlinget, mintha ő lenne a szabadságharcos eszménykép megtestesítője, az e- migráció első számú bajnoka. Nos nézzük csak: ki is hát valójában ez a gáncsnélküli lovag, aki annyira szeret cikkében közmondásokkal dobálózni, de mig ő más szemében a szálkát észreveszi, a magáéban a gerendát nem látja. Stirling ellen ugyanis azt a "főbenjáró bűnt" hozta fel, hogy 1970-ben útlevéllel disszidált, ami ugyebár mindenképpen gyanús s ugyanakkor nya- kábavarrta mindazon névtelen kör- és nyílt levelek szerzőségét, melyek az utóbbi hónapokban az álszabadságharcosok viselt dolgairól az emigrációban közkézen forognak. Az első "váddal” kár is foglalkoznunk, a névtelen levelek ügye viszont már nem tréfadolog. Valakit se szó, se beszéd meggyanúsítani valamivel, ami nem nyert bizonyítást, enyhén szólva felelőtlenség, de kevésbé enyhén: közönséges rágalmazás. Mindenkinek jogában áll annak tulajdonítani a szerzőséget, akinek akarja és az érintetteknek joguk van tiltakozni a nyílt levelek tartalma ellen, de feltételezéses alapon durván nekitámadni valakinek: kommunista módszer! A kommunisták Ítéltek el emberek ezreit "feltételezhető" alapon: Mojsai Márer György ezeket a "haladó hagyományokat" folytatja az emigrációban. No de ebben nincs semmi csodálni való: ő, akitől 1956 óta vajmi kevés Írásművet olvashatott az emigráció, odahaza,, a Rákosi időkben nem volt ilyen csendes kisfiú. Ezt ő maga is bevallja Stir- liget támadó cikke elején, mondván: Nem kenyere az Írás, aminek oka a lustaságon és a nemtörődömségen kívül az, hogy megcsömörlött az Írástól. Annyit irt t.i. 45 és 55 között odahaza, hogy i- dekint már alig-alig jutott ereje valamivel bizonyítani, hogy 6 ujságiró... Pedig az volt. Tanúsíthatja bárki: olyan buzgón kiszolgálta a sztá- linista-rákosista korszak sajtóját, mint annak a rendje. Egészen addig, mig ötvenhat őszén hirtelen fel nem fedezte magában az ellenálló hős sza- bagságharcost, bizony hűségesen körmölte, amit a- zokban az időkben a hazai sajtóban körmölni lehetett: a rendszer dicséretét. Aki azokban az években Magyarországon élt, annak nem kell magyarázni, hogy ha valakitől megkövetelték a feltétlen megbízhatóságot, a feltétlen párthüséget, azok az újságírók voltak. Rákosiék gondosan ügyeltek arra, hogy a szerkesztőségek közelébe csak elsőosztályu káderek juthassanak. Aki ellen a legkisebb gyanú felmerült, az mehetett szenet lapátolni, vagy az állam gondoskodott róla. Börtönbe csukták. Mint ahogy börtönbe csukták Stirlinget is, meg azt a többi száz meg száz újságírót, akik nem voltak hajlandók kiszolgálni a rendszert és már évekkel ötvenhat előtt szembehelyezkedtek a kommunizmussal. Majsai Máhrer 56. októberében egyszerre úgy é- rezte:itt az alkalom, hogy a zavarosban halásszon és közepes firkászból "valaki" legyen. Mert az ambíció az mindig túltengett benne, csak éppen tehetség dolgában bánt vele szükmarkuan a teremtő.. Egy volt 5 a kommunista sajtó névtelen stréberei közül, de az íróasztalt azért soha nem eresztette el. Hogy annak ára volt'? Istenem! Még mindig jobb mint börtönben poshadni, vagy bányában esiliézni. Hogy a rendszer iránti odaadó hűségben meddig ment el, hogy lapult-e a zsebében vörös pártkönyvecske, azt nem tudjuk biztosan és az ÉRTESÍTŐ nem ir le olyasmit, amiről nincs meggyőződve. Azonban, aki azokat az időket ismeri, azt is tudja, hogy Rákosiék alatt még szerkesztőségi portásnak sem alkalmaztak valakit, ha nem volt párttag. Nemhogy újságírónak!... Aztán jött 55. október 23.» majd november 4.! Barátunk látta, hogy ez egyszer rossz lóra tett: volt elvbarátai, akiket a pillanat hevületében oly könnyelműen otthagyott, újra visszajöttek. Gyorsan mérlegelt: ha marad öt rossz. Egy reakciósnak előbb elnézik az "elleniorradalmasko- dást", mint neki, a jó kádernek - a vörös zászló elárulását. Úgy döntött hát: nem fordítja vissza azt a bizonyos köpönyeget, hanem úszik az árral és"megjátssza" a virtigli szabadságharcost. Itthon semmi sansza, de nyugaton - ott még van esélye a boldogulásra, ha ügyesen helyezkedik. És ő is kisodródott a többi sok tízezerrel, akik közt nem kevés volt kommunista a- kadt. Akiknek éppúgy sikerült eltitkolniok múltjukat és éppúgy elsők voltak a melldöngetésben a Kártnerstrasse barrikádjain.. . A többi már ment, mint a karikacsapás. Ezek hamar megtalálták egymást és - "te vakarod az én hátam, én meg a tiédet" alapon keresztbe-ka- sul igazolták egymás szabadságharcos múltját, tevékenységét. A pesti csatáktól kezdve egészen a határon lefolytatott négy és félórás tűzharcig (Írja mostani cikkében Márer a rá jellemző "szerénységgel"), melyben nyilván egymaga raeg- futamitott egy tucatnyi ÁVO-st s utána diadalkapun át vonult be Bécs városába, Hogy learassa a szabadságharcosoknak járó babérokat, dollár- segélyeket és amerikai beutazási engedélyt. Majsai Márer György tehát 1957. elején part- raszállt az Egyesült Államokban, ahol azonban már nem mentek olyan jól a dolgok, ahogy 6 elképzelte. Kiderült, hogy még nala is nagyobb- hangu és erőszakosabb mü-szabadságharcosokat is partrasodort itt a tenger, akik mellett Majsai Márer nemigen jutott szóhoz. De talán nem is igen akart. Hisz' ő maga Írja önvallomásában: már ifjúkorában annyit irt - 45 és 55 között -, hogy csömört kapott az Írástól. Meg aztán rájött, hogy itt Amerikában az nem "biznisz": a szabadságharcoskodás csak eleinte volt jövedelmező, később már nyűgöt és áldozatot jelentett. Ki olyan bolond, aki nyolc-tiz, vagy pláne tizenöt évvel 56 után ingyen körmöljön a koldusszegény emigráns újságoknak? Nem elég, hogy ezek nem tudnak honoráriumot fizetni, mint annakidején a Szabad Nép, de az ember még kompromittálhatja is olyan körök előtt, melyek szemében már nem ajánlólevél a "forradalmár" múlt. A hallgatásnak meg is lett az eredménye. Az emigrációban ugyan senki sem tudta, hogy létezik egy Mojsai Márer nevű ujságiró, de máshonnét - ahol tetszett, hogy hallgat és nem fújja már unos-untig az ötvenhatos nótát - felfigyeltek rá. S most vagy négy éve meg is hívták Washingtonba, legyen a Voice of America magyar osztályának munkatársa. Majsai Mahrer elfogadta a meg tisztelő ajánlatot - szeretnénk mi látni olyan gazdát, akit 6 neszolgálna ki - és ideköltözött Washingtonba. (Otthon a Párt, itt a CIA V A hazai sajtó a párt felügyelete alatt állt és áll ma is, a Voice és a Free Europe pedig a CIA fel ügyeletét élvezi. A Párt-ÁVO fizetési listájáról a CIA "payroll"-jáig, úgylátszik nem is olyan göröngyös az ut. Nem, mi nem ilyennek képzeljük el az 56-os Szabadságharcost!... A szerk.) Kár volt a nagy herce-hurcáért... Mert rövid félesztendő alatt kiderült, hogy aki jóvolt Rákosiék- nak, még nem biztos, hogy jó a Voice-nak. És ki derült, hogy barátunk annyira, de annyira megcsömörlött az Írástól, hogy még a Voice mértekét sem üti meg. Hathónapos vendégszereplés után útilaput kötöttek a talpára. Szégyenszemre visz- sza kellett költöznie New Yorkba, ahol jövedel-
