Amerikai Magyar Szó, 2007. január-április (105. évfolyam, 282-291. szám)
2007-01-10 / 282. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2007. JANUAR 10. A NEGYSZOGLETU KEREK ERDŐ LÁZÁR ERVIN BEMUTATKOZUNK Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfájta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday- kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp. Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. "Rossz jel, hű, de rossz jel!" - gondoltam. Nézek a dombhát felé... Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nő- dögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova? Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday-kastély tetején lesz. S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétség- beesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. Már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: "Kicsoda ön, uram, és mit akar?" - de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:- Fussunk! Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott kipeg-kopog az ablakomon! Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent-csosszant, aztán megint ripp- ropp, klipi-klapi... De a második fordulóban észbe kaptam. Megálltam.- Hiába futunk. Úgyis elkap. Megállt a nagy bakancsú, és szelíden rám nézett.- Mikkamakka vagyok - mondta. - Hallottál már rólam?- Még nem.- Akkor most majd hallasz - hadarta. - Fussunk! Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer Mikkamakkának hívják, nem lehet akárki. Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttáinkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska! Ettől elnevették magukat. A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.- Az ott a négyszögletű Kerek erdő - mutatott előre Mikkamakka, s tudtam, ha benn leszünk a fák közt, már meg vagyok mentve. Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd. Köszönöm! - mondtam Mikkamakkának.- Ne köszönd - nevetett Mikkamakka - , ez a dolgom. Most egy pár napig itt laksz velünk a tisztáson, s meglátod, utána nem lesz semmi baj.- Mi az, hogy veletek? Kikkel? - kérdeztem, miközben elindultunk egy ösvényen az erdő belseje felé.- Jó társaság, ne félj! - mondta Mikkamakka: - Elsőnek ott van mindjárt Bruckner Szigfrid.- Az kicsoda?- Hej, micsoda nagy hírű oroszlán volt! - nézett rám Mikkamakka. - Nem hallottál róla? Artista, főzsonglőr, bűvész, bohóc, balett-táncos. Versengtek érte a cirkuszok.- Aztán?- Aztán? - mormogott Mikkamakka. - Aztán megöregedett. Meglassult, meg- görbedt, meggyengült. Csak a nagy hangja maradt a régi.- Nagyhangú?- Az, az, nagyhangú. De bárcsak mindenki úgy lenne nagyhangú, ahogy ő! Majd meglátod.- Hogy került ide?- Öreg volt, nem kellett már senkinek. Rá se néztek a cirkuszigazgatók. "Mit akar ez a kivénhedt fráter?!" - azt kérdezték. Ő meg szomorkodott, csavargott, kujtor- gott. Egy szép este kint ült a város szélén, potyogtak a könnyei.- S akkor jöttél te - mondtam.- Igen - nézett rám Mikkamakka -, mondtam már, hogy ez a dolgom. Jöttem, és elhívtam ide a négyszögletű Kerek erdőbe. Azóta is itt él.- Kettesben veled.- Dehogy kettesben. Itt él Ló Szerafin is, a kék paripa. Ő tudod, kéknek született. Ami nem csoda, mert Ló Szerafin lócsoda. Vagyis hogy csodaló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé. Mosták, dörzsölték, szappanozták, sikálták szegény Ló Szerafint. Persze kék maradt. Erre befestették szürkére, pejre, feketére, sárgára. De egykettőre levedletté a festett szőrt, és újra kéken ragyogott. Akkor aztán minden kezdődött elölről. Majd náthát kapott szegény Ló Szerafin a sok mosdatástól. Megszökött hát, s nekivágott a világnak. Bujkált, vándorolt, igen szomorú volt.- S akkor jöttél te.- Igen - mondta gyorsan Mikkamakka.- Meg aztán itt lakik Aromo is.- Hát ??- Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk: fékezhetetlen agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy levelet. Azonnal jelenjék meg itt meg itt, ekkor és ekkor, mert köteles elvégezni a nyúlfutás- tanfolyamot. El is ment szegény. Egy nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfii- tást Oktató Fűtanfolyam. Öda kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja ő a nyúlfutást, amikor... de a fűkövér már rá is reccsent: "Na, fusson egy kört!" Aromo futott. "Rettenetes! - sopánkodtak a bizottság tagjai. - Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge technikát!" Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakoroltatták. Nyúlfutásra oktatták a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk még sose volt, ingatták a fejüket, és három hét múlva előhoztak egy teknősbékát. "Na, mutasd meg neki!" - mondták, s a teknősbéka fél nap alatt végigcsoszogott a kerten. "Na, látod, ez az! - mondták a kövérek Aromónak. - Ez az igazi nyúlfutás. Látod, milyen szépen ingatja a fejét, milyen kecsesen rakja a lábát?! Igaz, a gyorsaságát még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl." Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsupsz! átugrott a kerítésen, és uzsgyi neki, vesd el magad! Isten veled, nyúlfutásra oktató tanfolyam! A kövérek meg: "Utána, utána, hiszen még nem tud rendesen fúrni, fogják meg!" De mire kettőt léptek, Aromo farkincája végét se látták. Nosza, vérebeket eresztettek utána. így találkoztam Aromóval. Futott, mint a nyúl, nyomában a vérebek.- S azóta ő is itt él.- 0 is - bólintott Mikkamakka. - Meg itt él Vacskamati is. Olyasféle szerzet, mint én - nevetett rám a macskaforma képével.- Bent élt a városban, igen szerette mindenki... csakhogy...- Csakhogy?- Kicsit szeleburdi.- Az igazán nem nagy baj - mondtam. Mikkamakka elgondolkodott.- Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy - mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. "Jaj, de jó - kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!" A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokar- toztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. "Jaj!" - kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, O is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szelebur- diságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán...- Becsöngettél hozzá - mondtam.- Be - bólintott Mikkamakka. - Elhoztam ide.- Most is olyan szeleburdi?- Most is - mondta Mikkamakka -, de azért majd megszereted. Mi is szeretjük mindannyian. Még Nagy Zoárd is szereti.- Az kicsoda?- Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa.- Tud menni?!- Tud. Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy engedje őt vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy tölgy meg egy bükk szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni, ugyanazt a folyót. "Pedig nincs annál szebb - mondta neki a tündér -, mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes, húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év... az igen!" De Nagy Zoárdnak aztán beszélhetett! "Jól van - mondta a tündér - mehetsz!" Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. "Éz nem ugyanaz a hely, ahol születtem!" - kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit
