Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-08-18 / 265. szám
> y v 28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. AUGUSZTUS 18. Kiálts rám! (6.) Mika Gizella IV. Fejezet Mariska néni órák óta forgolódott az ágyban, de álom nem jött a szemére. Már éjfél is elmúlt jóval, Lajos még mindig nem jött haza. Igaz, mostanában nagyon keveset látja, késő este, ha hazajön, lefekszik, nem beszél senkivel. Lehet, hogy megint elkapták, ilyenkor már itthon szokott lenni. Merre jár, mit csinál, azt sohasem közli. Szégyelli magának is bevallani, de addig volt nyugodt, míg fia a katonaidejét töltötte. Két óra felé hallotta meg a kulcszörgést az ajtózárban. Feljebb srófolta a lámpa kanócát, ezzel szokott világítani még mindig, hogy ne fogyjon az áram. A gyér fénynél is meglátta Lajos vértől csapzott haját, az arcáról csörgött vér látványa ledermesztette. Egy pillanat alatt mellette termett, de a fiú olyat tett, amit még soha. Durván ellökte magától és imbolygó léptekkel hajolt a mosdó felé. Tehát megint ivott. Máskor is észrevette, de akkor nem ennyire látszott rajta és főleg nem sértette meg az anyját.- Lajos! - szólt elhaló hangon. - Mi lesz ennek a vége? Hát már iszol is? Mibe keveredtél, te jó ég, hogy nézel ki? Ezt a katonaságnál tanultad?- Hagyjál békén! Ne foglalkozz velem! - és úgy, ahogy volt, piszkosan, véresen hanyatt vágta magát az ágyon.- Sanyiék értem jönnek reggel, költs fel! - és befordult a fal felé.- Márpedig felkélsz és lemosakszol! - rázta meg a mama, de a fia percek múlva már mély horkolásba kezdett. Reggel tudta meg, hogy összeverekedtek az ivóban. Anyját nagyon megviselte ez az életmód, amit a fia folytat, de tehetetlenül nézte, ahogy a vesztébe rohan. Nem használt már neki a szép szó, a dorgálás. Hiányzott az apai szigor. Jobban fáj ez neki, mint a szegénység. Állandó rettegés lett az élete. Napról napra fogy, elemészti a bánat. Erzsiké már elég nagy volt ahhoz, hogy fel tudta fogni, bátyja melyik utat választotta. Semmit nem segít a család megélhetési gondjain, az anyját pedig teljesen az őrületbe kergeti.- Mama, ez így nem mehet tovább! Huszonegy éves és csak élősködik, meg állandóan csavarog. Mindenki azt beszéli, hogy ők hárman, Sanyi meg a Tibi a környék rémei. Téged sem néz, meg a testvéreit sem semmibe.- Tudom, kislányom és rettenetesen fáj látni nekem, hogy teszi tönkre fiatal életét - sírdogált a mama.- De hiszen téged is teljesen megbete- gít, és te még sajnálod! Ez megint olyan dolog, amit nem bírt felfogni. Naponta szembesül vele, hogy az anyját felemészti ez az örökös aggódás, hogy szeme láttára fogy el ez a nemrég még nagy teherbírású asszony, már csak árnyéka önmagának. Sokszor már annak örül, ha sokáig kell dolgozni, legalább nem látja szegény szenvedését. Korcsmánszkyék háza táján sem mennek már úgy a dolgok, mint régen. Nincs birtok, nincs föld, se erdő, a munkások is szélnek lettek engedve, azt nem tudja, mi történt, de neki csak haszna lett belőle, őt meghagyták a ház rendben tartására. Az is igaz, hogy Anna asszony belebetegedett ebbe a változásba, de már hol van az a nagy gőg és rongyrázás, ami régen volt. Vele viszont nem bánik már olyan cudarul. Általában meg van a munkájával elégedve, sőt néha még azt is megengedi, hogy a megmaradt ételt hazavigye. Különben ideges az egész család. Az idősebb fia hetekig eltűnik, nem is nagyon látja. Az viszont zavarja, hogy a kisebbik, a Tivadar, aki körülbelül egyidős lehet a bátyjával, mostanában olyan furcsán néz rá, úgy tűnik, mintha lelkesedne utána. Az is igaz, hogy az évek során már ő is megváltozott. Á munka hamar felnőttet csinált belőle. Eljött az idő, hogy elvégezte az általános iskolát. Szorgalmas tanulással, semmivel sem maradt le társaitól. Sőt! Szeretett tanulni, szerette nagyon Irma nénit, rengeteg olyan dolgot tanult tőle, ami nincs a tankönyvekben, átadta neki bölcs élettapasztalatát, emberszeretetét, a jövőbe való hitét. Megtanította mindarra, ami fontos az életben, a jóra, a szépre, és ami a legfontosabb, tiszta szívből szerette. Hiányozni fognak neki intelmei. Ma szabadnapja van, egy kicsit lustálkodhatott. Nem sokáig, mert ezekre a napokra is munkát vállalt, de ez egészen más volt, ez jobb, mint a semmittevés. A Tóthék libáit hajtotta a rétre, ide magával vitte két öccsét is, elkelt a segítség is, meg imádott velük lenni, játékosan tanította őket, ilyenkor már-már boldognak is érezhette magát. Hancúroztak a hatalmas réten, míg a libák falatoztak a dús növényzetben, vagy pihentek. Ilyenkor ők voltak az urak az állatok felett. És mennyi finomságot rejt e terület: a fák, a bokrok. Tavasszal sóska, melyet két kézzel faltak be, nyáron a sok-sok sárgarépa, paradicsom, a fák gyümölcsei, majd őszszel az elhullajtott kukoricacsövek. Tüzet raktak, beledobálták a csöveket és megsütötték. A kökény, a sombokrok szinte csalogatva kínálták gyümölcseiket. Olyan volt az egész határ, mint egy mesebeli festmény. Volt olyan, hogy egy egész öl krumplit találtak, ezt mind hazavitték és azon az estén pazar vacsora készült belőle. A mama sós vízben megfőzte, már alig bírták kivárni, majd beleszórta a lisztet és azzal összetörte. Potty- potty - hallgatták a gyerekek. A tetejére aranysárga pirított hagymakarikákat hintett. Valami fenséges volt! Másszor meg krumplilángos készült belőle, ezt is imádták. Alig,, hogy betöltötte a tizenötödik életévét, szinte észre sem vette, hogy milyen hamar felnőtté vált. Sokat dolgozott, a családi nyomor összes terhe, melynek gyermekfejjel nemcsak részese, elszenvedője, hanem ezek elviselése és enyhítése az ő aktív közreműködése nélkül nem jöhetett létre, nem valósulhatott volna meg. Mint ahogy a felnőtté válás minden átmenet nélkül az egyik napról a másikra következett be nála, ugyanúgy nem vette észre azt sem, hogy Jóskával mikor szerettek egymásba. Mindketten keményen dolgoztak, együtt rótták hajnalok hajnalán a kilométereket, először a csikorgó hideg miatt bújtak össze, hogy testükkel védjék, melegítsék egymást a széltől, a gyakori hófúvástól. Á nehéz élet súlya alatt meghajlott fiatal testüket később a vágy, a valakihez, az egymáshoz tartozás kapcsolta össze. Jóska már tizenöt éves létére egy kőbányában dolgozott a több kereset reményében. Erzsiké a régi helyén, csak már kisegítő volt a neve. Nem személyzet, hanem "személy". Egyik reggel, ezerkilencszázötvenhat augusztus tizennyolcadika, a gyerekek életében és szívében nagy változást hozott. Együtt bandukoltak az eperfákkal szegélyezett úton, munkába menet. Egyik útelágazásnál a szántóföld végében letérdepeltek egy Szűz Mária oltárszobor elé, megfogták egymás kezét és örök hűséget esküdtek egymásnak. Ujjúkra virágból font gyűrűt húztak. Jóska félénken ölelte át derekát és lopva megcsókolták egymást, mintha attól félnének, hogy rajtakapják őket, pedig nem látta más, csak a Mindenható. Kéz a kézben folytatták útjukat, számukra ez most már szent volt és örökké tartó. Tudták, hogy amit most ők megkötöttek a szabad ég alatt, azt soha senki szét nem törheti, ők most már egymáshoz tartoznak. Szívük, lelkűk boldogsággal telt meg, nem tudták mi ez, de érezték, hogy ők most már teljesen más emberré lettek. Jóska törte meg a hosszú csendet. Közelebb hajolt hozzá, halkan szólt, szavaitól megremegett.- Erzsiké! Te most az én feleségem lettél, elmondok hát neked egy titkot - még mindig félt kimondani, így suttogva folytatta tovább.- Engem kicsi koromtól kötéllel ver az anyám és máig sem tudom, hogy miért - lassan kigombolta ingét, válláról a ruha a porba hullt, ott állt meztelen felsőtesttel, kék-zöld hurkákkal, nagy kiterjedésű véraláfutásokkal, mint az emberi kegyetlenség eleven szobra. Sápad arcát dús fekete göndör haj keretezte, koromfekete szeme bánatos fénnyel csillogott. Erzsikét ledöbbentette a látvány, kezei a magasba emelkedtek, de félúton megállt, nem mert hozzáérni, nehogy fájdalmat okozzon. Jóska még mindig mereven állt, megkövültén, mikor folytatta:- Azok a foltok, amiket te is sokszor láttál rajtam, azok szinte el sem múltak, mert mindig újabb jött a nyomában - lehajolt, felvette a földről az ingét, egy darabig még hagyta, hogy a langyos nyári szellő hűsítőén cirógassa, nyugtassa gyulladt sebeit, majd hirtelen, mint aki megbánta, hogy láttatni engedte lelke és teste mély sebeit, magára rántotta. Szorosan a lányhoz bújt védelmet keresve és találvamár egész testében összerázkódott. Most szemei, azok a csodálatos éjfekete szemek megteltek könnyel. Egyszerre szakadt fel benne az évek óta elszenvedett fájdalom, majd melegség öntötte el és mélységes nyugalom, mintha a titok felfedése által kiszállt volna belőle minden rossz és helyét a boldogság, a megnyugvás vette volna át. Nagy sokára bontakoztak ki az ölelésből. Erzsiké gyengéden letörölte köny- nyeit és helyébe minden csepp után csókot lehelt az arcára.- Már régen tudom - ölelte magához a bozontos fejet - tudom, de ésszel fel nem foghatom. Miért? Miért ez a kegyetlenség, hiszen vér a véréből, hús a húsából. Állandóan templomba jár. Ez hogy lehet? Ez...- Szegénykém! Hogy bírtad ennyi éven keresztül?- Ezt én sem tudom. Kell lennie valaminek bennem, mert a többi testvéremet nem bántja - indultak meg most már kart karba öltve. - Géza, az öcsém, se dolgozni, sem tanulni nem akar, de ő csak néha kap egy-egy pofont, azt is csak úgy le- gyintve, hogy ne fájjon neki - elhallgatott, bizonyára maga előtt látta, újra megelevenedtek előtte a rettegés órái.- Én mától nem hagyom magam! - húzta ki magát. - Jöjjön, aminek jönnie kell, de még egyszer nem üt meg, az egyezer biztos. FOLYTATJUK 1 ámogasson egy oldalt a Magyar Szóban! Amennyiben hozzájárul lapunk fenntartásához egv oldal pénzügyi támogatásával, tiszteletünk jeléül az Ön nevét tesszük az oldal alsó szalagcsíkjába! Hívja most a 1-877-A-MAGYAR-t! Ez ITT AZ Ön nevének a helye!
