Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-08-18 / 265. szám

2006. AUGUSZTUS 18. IRODALOM - MOZAIK magyar szó-a híd 29

Plútói vizeken

Nagy Ábrahám

Mottó: "Minden vízbemártott test annyit veszít súlyából mint az általa kiszorított víz súlya"

Aszályos nyár volt, hónapszám nem esett eső, a kutak vize kiapadt, a patakok, csermelyek medre kiszáradt. Sok helyen a föld kérge megrepedezett, hangyacsaládok bújtak elő. A határban a kultúrnövényeket nagy károsodás érte. Míg a gyökerek a talaj mélyebb rétegeiből nedvvel tudták táplálni a növényt, a helyzet elviselhető volt, amikor erre már nem kerülhetett sor, a növény sorsa megpecsételődött: a kukorica fejlődése leállt, fele akkorára nőtt mint máskor, a törzsön pálcika vastagságú cső vízhiány miatt nem fejlődhetett, elszáradt. A krumplival is hasonló helyzet állt elő, gumója mogyoró nagyságúra nőtt, megrekedt. A szilárd kéregképződmény miatt felszedésük gondot okozott. Nemcsak a flóra, az állatvilág is megsínylette a nagy szárazságot, az ég madarai annyi vizet sem leltek, hogy bár csőrüket megnedvesíthették volna, nyelvük szájpadlásukra tapadt. Egy veréb rászállt a kút kávájára, tikkadozott, fejét oldalosan fordítva nézett bele a kútba. Siránkoztak a gazdák, elpusztult a termés, nehezen fogják kiheverni. Aztán egy nap minden a visszájára billent, a nyugati irányból fújdogáló szél esős felleget kavart az ég kárpitjára, estére teljesen beborult, éjféltájt már zenéltek a csatornák. A természet nyitott szájjal fogadta az esőt, habzsolta, akár a bélpoklos, nem bírt eltelni vele. Az útmenti árkok hamar megteltek, a levezető aknáknál dugulás keletkezett, akár a gejzír magasan csapódott fel a vízsugár belőlük. A szántókon hektárok kerültek víz alá, helyenként lagúnák keletkeztek. Alacsonyan szálló fellegekből hol zuhogott, hol csendesedett, de egy percre el nem állt. Nap mint nap szaporodott a gond az eső miatt. Az őszi vetésnek volt az ideje, a gazdák körmére égett a gyertya. A faluban babonás hiedelmek keltek szárnyra, a bibliaolvasók Apokalipszisről suttogtak, a beígért világvégének elérke- zését hangoztatták. Sok a bűnös ember a földön, elburjánzott az ateista világszemlélet, a Természet Ura így bünteti meg teremtményeit. A községházán napjában többször csengett a telefon, a megye sürgette a vetést, a földek nem maradhatnak vetetlen. Telegdi otthonából a néptanács titkár minden reggel kerékpáron utazott hivatalába. Harmincéves, nőtlen, magyar ember volt, több decibeles hangerővel rendelkezett, legtöbbször kiabálásnak tűnt a beszéde. - Hallják - szólt be a portákra -, készüljenek fel a vetésre! Aki szabotálni merészel, az dutyiban fog kikötni! Rendesen ilyen hangnemet használt a gazdákkal. Az emberek nem nehezteltek rá, amelyik kutya ugat, az olyan nem

harap, volt róla a véleményük. Soha nem is ártott senkinek, inkább istápolta a bajbajutottat. Magyar asszony volt az édesanyja: "- Fiam, segíts a fajtádon, ahol lehet!", ezzel a tanáccsal bocsátotta útra fiát minden reggel. Az úton összefutottam vele.

Tegnap a késő délutáni órákban Sorbánt az úton elgázolta eg)7 külföldi számtáblás gépkocsi. Kerékpáron ment volna a szőlőhegyre, Katalin estére akart egy demizson bort hazahozni. A bütykös a bicikli szarvára volt akasztva, az is, a kerékpár is pozdorjává tört. A német, aki karambolozott, áldozatát beszállította az Elesdi kórházba. Sorbán agysérülést szenvedett, meghalt. A családot jól ismertem, a Kőrös túloldalán laktak. A falunak nem volt csak alsó tagozata, az ott végzettek a mi iskolánkban fejezhették be a kötelező hét osztályt. Sorbán Karolka is a mi tanítványunk volt. Én voltam az osztályfőnöke. Amikor a baleset megtörtént, akkor volt hatodikos. Kitűnő tanulmányi előmenetellel. Édesapjával egy szülőlátogatás alkalmával ismerkedtem meg, mindenki derék, jóra- való embernek tartotta. Az apa imádta egyetlen kislányukat. A kocsiban félhol- tan is gyereke nevét emlegette. Aki az apát halálra gázolta, németországi iparmágnás volt, plutokrata. A rendőrségen felvett jegyzőkönyvben vállalta, a kislányról gondoskodni fog, taníttatásának költségeit magára vállalja. A gyász első kéthetében Karolin nem jelentkezett az iskolában. Amikor megjött, a trauma jegyeit magán viselte, szüntelen szomor- kodott, búsult. Szünetekben a fal tövébe húzódva révedező tekintettel figyelte osztálytársai hancúrozását, galambszelídséggel párosult értelem tükröződött szemében, nyáresti pásztortüzek szikrái izzodtak arcán. A tanári szoba ablakából figyeltük. Szóltam az egyik kolleganőnek, menjen ki hozzá, vigasztalja meg. A többiek ellenezték, a még be nem heggedt lelkisebeket nem szabad piszkálni, hagyni kell, hogy gyógyuljon be.

Hajnalban ötkor volt a gyülekező az egykori jegyzőlak épületének udvarfelőli szárnyán, ahol most a seprűkötők, kosárfonók szakszervezetének volt az irodája. A féltucatot számláló képviselőkön kívül, felső utasításra a pedagógusokat is igénybe vették. Kevés létszámú tantestülete volt iskolánknak, abból is kettő csak bejárt tanítani, eg)7 meg mindig betegeskedett, nem jöhetett számításba. Magam voltam az egyedüli, akire számíthattak. Már fél ötkor talpon voltam, igyekeztem időben megjelenni. Kitártam az ablakot, kémleltem az eget. Párás volt a levegő, sűrű ködszitálással. Ablakom alatt valaki egy rakás tűzifát hagyott, fogalmam sem volt ki lehetett. Nagy hiányában voltam a tüzelőnek, drukkoltam is, hogyan fogom kihúzni a telet futetlen lakásban. A falunak nem volt saját erdeje, mindenki a saját szakállára szerezte be a szükséges tüzelőt. Nem is szóltam senkinek, biztos voltam, hogy a fa gazdája jelentkezik majd a pénzért. Az illető egy erdei román ember, tanítás befejeztével várt rám az iskola kapuban, számlámat kiegyenlítettem és még meg is köszöntem szolgálatát. Akkor még csak meg sem fordult a fejemben, hogy bajom keletkezhet belőle. A szomszédok figyelmeztettek: ne hagyjam a tűzifát az udvaromon, aprít- tassam fel és zárjam el, mert az a hír kapott szárnyra, hogy emberemet többszöri falopással vádolják, börtön vár rá. Másnap erdőkerülő szimatolt udvaromon, kereste az ellopott árut. A rókaarcú embernek fegyver volt a vállán, nem beszélt magyarul. Amikor ajtót nyitottam, hogy betessékeljem, szemembe fúrta tekintetét és csak ennyit mondott: tanítóúr vigyázzon, hogy maga is meg ne üsse a bokáját!

A kosárfonók irodáján penetráns bűz áradt, cigaretta füsttel keveredve, bántotta a szemet. Soha nem szellőztettek, nem takarítottak abban a helyiségben. A lócákon üldögélők bekecseiből is orrfacsaró szag keringett a levegőbe. Az ülőhelyen nekem is helyet szorítottak, vártunk a rajoni hivatalos személyre. Rendesen Jeep-pel érkezett sofőrjével. Amikor benyitott, nem is köszönt, pökhendi felületességgel nyugtázta a jelenlévőket. Sofőrje elmarasztalólag nyilatkozott róla, a régi földesúri világban a gróf gazdatisztje emberségesebben bánt alattvalóival.

Egy magas, nyurga, középkorú férfit kaptam társul. Az utcai gyér világítás sikálta a gránitköves utat, keleten bíborvörösen izzott az ég alja. Fazekasnak hívták a képviselőt, ismerte a dörgést a faluban, ő ment elöl, én caplattam nyomában. Villányiéknál a tornácon égett a villany, ráztuk a kilincset. Magas termetű, ötvenes éveiben járó, sólyomarcú férfi bocsátott be. Társam a betanult leckét kezdte volna el, a gazda félbeszakította. Megyünk, persze, hogy megyünk, még akad bőven tennivalónk a határban, csak valaki állítaná el ezt a csordogálást, mint Josué a Napot az égen. Vízben csak halászni lehet, nem szántani és vetni, kacsintva fordult felém. A falut nem olyan emberek lakját, akiket nógatni kell kötelességeik teljesítésére. Léha köztünk nincs egyse. A tanítóúr jövevény nálunk, keveset tud rólunk. Kérdezze csak meg a képviselő elvtársat, a megyében rajtunk kívül kinek adtak még diplomát a kvotta beszolgáltatáskor. Mindig elsőnek vittük be a termést az állami magtárba. Egy reggel, nem voltam valami rózsás kedvemben, kitaláltam miként vélekedik a falu a hajnali költögetésről. Ezeket az embereket becsületükben éri sértés, amikor állandó zaklatásnak tesszük ki őket.

Tudják a kötelességüket, bízzuk gondjaikra a vetést. A teremben mindenki nyüszített, még szorosabbra húzta magán ázott gubáját. A küldött keményhátú noteszébe jegyzetelt, majd céklavörös színt öltött az arca. Kikelt ellenem, ku- lák-pártinak, osztályellenségnek titulált, aki a népi hatalom ellen fejtek ki propagandát. Másnap kihallgatásra belicitáltak a rajonhoz. Az elnök mindjárt nekem szegezte a kérdést: mi igaz abból a jelentésből, hogy én szembeszegülök a hivatalos rendelettel, agitációt fejtek ki a faluban, hogy ne végezzék el az őszi vetést. Kivizsgáló bizottság szállt ki a helyszínre, sok embert kihallgattak. Nem találtak bűnösnek, a vádat elvetették.

Sok idő múltán»a velem megesetteket elmeséltem az ősz hajú nyugdíjas tanítónak. Mosoly kerekedett az arcára. Ne lepődjék meg ezen kolléga, ilyen világot élünk. Tégy százszor jót velük, csak egyetlen egyszer ellenkezz, rád húzzák a vizeslepedőt, kitekerik a nyakad. S ha egyszer kizártak bizalmukból, keserű napokra ébredsz.