Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-08-04 / 263. szám
28 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM * 2006. AUGUSZTUS 4. Kiálts rám! (4.) Mika Gizella Erzsiké kilenc éves múlt e télen és már idegen házban, jómódú emberek szolgálatában áll, korán reggeltől késő estig. Még fejletlen kis teste felnőtteket meghazudtoló erővel és szorgalommal szolgál ki másokat, hogy besegítsen a család létfenntartásába. Pedig még az iskolapadban lenne a helye a többi kis társa mellett, annál is inkább, mivel rendkívül fogékony eszű, túlságosan is okosan gondolkodó kis emberke. A legnagyobb erénye a büszkesége, ami egyben a hátránya is. Nem bírja felfogni, hogy miért így teremtődött a világ, hogy vannak gazdagok, mint akiknél ő dolgozik, és vannak szegények, mint ők, akinek a nélkülözés, az éhezés jutott osztályrészül. Azt mondják, régen még nagyobb urak voltak, de elvették tőlük a sok-sok földet, meg értékeket. Most mégsem éheznek, még mindig \ an elég, ha ennyien járnak náluk dolgozni. Mit ér ő vele? Ok mindig szegények voltak, most is azok. A mama mindig azt mondja, aki szegénynek született, az úgy is hal meg. De hiszen ez nem igazság. Akkor miért dolgoznak annyit, a másik meg nem is, és mégis jobb, nem? Hát hogy van ez? De teszi a dolgát, mert tennie kell. Otthon van az a két éhes száj, akik tőle várják a segítséget, de magában állandóan lázadozik. Nem bírja elviselni a parancsolgatást és főleg azt nem, ha igazságtalanul bántják. Az iskolai tanító nénije egy idős, csupa szív asszony, ki nagyon szereti a kislányt, fáj neki, hogy ennyire le van terhelve, pedig rendkívül értelmes gyerek. Ezért azokon a napokon, mikor ott lehet, az órák után külön foglalkozik vele, igyekszik a heti lemaradást behozni. Próbálja neki megmagyarázni azt, amit egyelőre még csak ösztönösen érez és háborog ellene. Megpróbálja, de igaz választ, olyan, amilyen a kislány kérdésére kielégítő lenne, ő sem adhat.- Tudod kicsikém, te olyan kifinomult érzékkel rendelkezel, hogy felismered ezeket a visszásságokat, megérdemelnéd az őszinte választ, amit mi felnőttek is sokszor csak magyarázni tudunk, de változtatni rajta nemigen. Azt látod és érzed, hogy hajbókolsz és megalázkodsz, és így önmagadat alázod meg. Azzal, hogy örökösen kiszolgálsz másokat, ezáltal válsz kiszolgáltatottá - majd Erzsiké kerek, nyílt kék szemeit látva magához vonta az okos kis fejét, megsimogatta, közben folytatta.- Abban viszont nagyon hiszek és bízom, hogy a te jövőd sokkal szebb és boldogabb lesz, ha már a gyermekkorod ilyen keservesen szomorú. Irma néni ilyen és hasonló szavai egy életre benne maradtak. Ábrándozott a nap minden órájában. Álmodott magának egy másik világot. Nem gazdagságot, pompát, csak egyenlő életesélyeket mindenki számára. Jóska lábai nyomán gyalogolt tovább, tudta, hogy ezek is odavezetnek, ahová ő igyekszik. Ugyanis a fiú annál a háznál vágta a fát. Már látta a piros, cserepes háztetőket, melyek egyformán sorakoztak némán egymás mellett egy- egy kémény füstje már gomolyogva szállt az ég felé. Ezen a területen laktak a tehetősebbek, ott, ahol ők laknak, majdnem minden házon zsúpfedél van. Messziről magaslott a ház, mely ablakából fény szűrődött ki, aranysárga fénysugara rávetődött a hófehér hóra. Csodás! Ez a látvány magával ragadta, egy percre megállt, hogy gyönyörködhessen benne. Egy botot vett a kezébe és a puha hóba rajzolt. Itt már felengedett félelme, csak pár lépés és máris ott állt Kocsmánszkyék kapuja előtt. Megdörzsölte bájos, de valószínűtlenül pisze orrát, melyet megcsípett a hideg, kezével még egy kicsit melengette, belehuhogott tenyerébe, a meleg levegő szétáradt orrlyukába, kellemes érzés járta át. Feltétlen meg kell tanulnom kesztyűt is kötnöm - gondolta - miközben elgémberedett ujjait dörzsölgette egymáshoz - csak legalább annyit tudnék spórolni, hogy fonalat vegyek. Bement a ház kapuján, gyomrát görcs rántotta össze. Nem is olyan rég, pár nappal ezelőtt úgy rohant el innen, hogy a lábát többet be nem teszi ebbe a házba. Irma néni szavai most is a fülébe csengnek, de nem bírja megállni, hogy ne feleseljen vissza, ha igazságtalanul bántják. Pedig sokat szenved emiatt. Egyik reggel, mikor már a java dolgát elvégezte, leült a konyhába kicsit megpihenni. Berohant a ház asszonya és kérdőre vonta ezért. Ekkor felállt és folytatta a munkát, bár egyre nagyobb karikák táncoltak szemei előtt. Egy fél óra sem telt bele, mikor az udvaron beleragadt a hajfonalába és úgy rángatta befelé.- Gyere csak te kis béka - ordította magából kikelve - Nézd meg, te átkozott, miattad maradok szégyenbe a vendégek előtt - és nagyot lökött rajta. A konyhába beesett Erzsiké még mindig nem tudta, miért bántják. Kiszabadította karját az asszony kezei közül és sírva toporzékolni kezdett.- Mi a baja velem? Hogy jön ahhoz, hogy a hajamat tépje? - zokogta.- Még hogy milyen jogon? Az eszem megáll! - ordította teljesen eltorzult hangon. A leves alatt bealudt a tűz! Hogy raktad meg? Milyen fával te... te- és tiszta erejéből pofon vágta. A konyhai kisegítők arca elfehére- dett. - De asszonyom - próbálta az egyik csitítani, de az meg sem hallgatva, a dühtől pulykavörösen kiviharzott. Egy perc múlva visszatért, kezében a kislány szatyorjával, amit az előszobái szekrénybe kellett tartani, hogy nehogy belelopjanak valamit - és bedobta a kövezetre. - Tűnj a szemem elől, le is út, fel is út! Elegem van belőléd!- Nem vagyok én kutya, mit dobálja a holmimat! - szedegette össze a szatyorból kihullott mütyürkéket. - A fa pedig vizes volt. Rakja meg maga, ég-e majd magának! - azzal bevágta az ajtót maga után. Rozi, a mindenes még utána szaladt.- Gyere vissza. Tudod, hogy ma bal lábbal kelt fel őnagysága - simogatta meg a szipogó gyereket. Mi lesz veletek, ha te nem dolgozol?- Kilökött! Nem láttad? Miért nem szóltatok semmit, mikor pofon vágott? He? Ti is olyanok vagytok. Olyanok. Ezzel elrohant. Nem telt bele egy óra sem, anyja maga előtt noszogatta, sírt, könyörgött Anna asszonynak, hogy bocsássa meg, hiszen még gyerek. Az asszony bokáig érő bársony ruhába, leereszkedő modorban nézett végig rajtuk. Felvágta fejét, és dölyfösen ezt mondta:- Rendben. - Ujjai közé vette, azaz inkább csak a két ujja végével fogta meg a lányka szatyorját, mint aki attól fél, hogy bepiszkolja magát vele. - Rendben! - átnyújtotta a házvezető nőnek a szatyrot, ami azt jelentette, hogy maradhat, de kövessen meg, de tüstént, mert nincs sok időm!- Kérjél bocsánatot kislányom, és ígérd meg, hogy igyekezni fogsz máskor - Erzsiké erre újra rákezdte. Még hogy ő? De hiszen neki volt igaza. Mit képzelnek, nekik mindent lehet, csak azért, mert gazdagok? Anyja erre magával húzta az előszobába. Látta, hogy lányánál nem megy másképp semmire. Könyörgőre fogta a dolgot, tudta, hogy ez hatni fog.- Arra gondolj édes lányom, hogy mi lesz a testvéreiddel, ha te nem dolgozol. Mit fognak enni? - mondta elcsukló hangon. Erzsikénél ez volt a varázsszó - az étel. Ő maga is állandóan éhes volt, még akkor is, ha már evett. Annyi ugyanis sohasem jutott neki, hogy egyszer azt mondhatta volna - ez igen, most jóllaktam. így tökéletesen megértette testvérei félelmét, és belátta, hogy összeszorított ököllel, de bocsánatot kell kérnie. Méla undorral nézett az asszonyán végig és nagyon halkan, de megtette. Most, hogy bement a ház kapuján, egyenesen a hátsó udvaron álló fáskamrához sietett, ahonnan petróleumlámpa fénye szűrődött ki és a balta jól ismert zenéje.- Reggelt - szólt oda az aprófát hasogató, vele egy idős fiúcskának Jóskának, kinek lábnyomait már előbb felfedezte. Bundás, barna sapkája alól a szeme is alig látszott ki. Különben is szégyenlős volt. Mikor meghallotta a lányka hangját, egy pillanatra letette a fejszét és elmosolyogta magát. Erzsiké nem tudta elképzelni, hogy ebben a sapkában hogy találja el a vágnivalót, ugyanis minduntalan lecsúszott, egész arcát betakarta, még a füle sem akadályozta meg. Nem tudta a fiú trükkjét, ki begyakorlott mozdulattal előbb megigazította fején a nagy sapkát, majd felhúzta két szemöldökét, és az így mereven tartott, ráncokba szedett homlokról egy- egy csapás idejére nem tudott tovább csúszni. Mikor a fejszét belevágta a fába és szétfeszítette - már csúszhatott. Minden egyes vágásnál így tett, de le nem vette volna a fejéről még akkor sem, ha a nehéz munkától nemhogy nem fázott, de kimelegedve gyöngyözött a homloka. A sapka volt minden vagyona és büszkesége, nem vált meg tőle egy percre sem. A fiú még korábban kellett, hogy kezdjen, mert mire a munkások megérkeztek, már forrnia kellett a teavíznek és a kályhában a tűznek. A kemencét is begyújtotta már, a felvágott fák szép sorban sorakoztak a fal mellett.- Reggelt neked is, kis pisze, nézzem csak, nem fagyott le belőle? - pajkosan a kislány orra előtt ugrándozott, tőle szokatlanul vidáman. - De igen! Mintha még kisebb lenne tegnaptól - mondta, de abban a pillanatban félre is ugrott, számítva az ellentámadásra. Erzsiké két ököllel vágta ilyenkor hátba, nagyon nem szerette, ha az orra miatt heccelik. Pici, formás pisze orra volt. Alig lehetett látni, de nagyon bájossá tette arcát.- Jóska! Ha nem hagysz fel a cukko- lással, egyszer bizony nagyon megbánod. Lekapom azt a híres barna bundás sapkádat, és apró darabokra hasítom a tociken - vágott vissza szúrós kis nyelvével, majd ölébe szedett egy adag fát és kifelé indult. A gyertya gyenge fénye ellenére észrevette, hogy a fiú felgyűrt ingéből kilátszó karján megint sötét vörös-zöld foltok éktelenkednek. Mi lehet vele, hogy minduntalan összetöri magát? A múlt héten az arca volt bedagadva, a szeme alatti foltokkal tarkítva, mire azt válaszolta, hogy a fa odacsapódott. A nyáron hurkaszerű csíkok miatt sziszegett és takargatta, az állítva, hogy elesett. Most már nem is kérdezi, hisz hasonló választ kapna. De rettenetesen sajnálja, mért nem vigyáz jobban magára. Megcsóválta a fejét, bár ne tette volna, mert a fiú elkapta tekintetét, égő vörös lett az arca, gyorsan letűrte az ing ujját és hátat fordított a lánynak. Nyilván elszégyellte magát. A konyhában azért csak szóvá tette az asszonyoknak. FOLYTATJUK
