Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-28 / 262. szám
28 MAGYAR SZÓ-A HÍD_____________________IRODALOM_________________ 2006. JÚLIUS 28. Kiálts rám! (3.) III. Fejezet A kakas kukorékoló hangjára a kislányka ébredezni kezdett. Gyűlölte ezt a hangot, minden reggel ugyanabban az órában fülsiketítőén és könyörtelenül jelezte, hogy megvirradt. Mit sem törődött azzal, hogy a csöppnyi lányka még olyan álmos, olyan fáradt. Fázósan húzta magára a takarót, fel, egészen a feje búbjáig, hátha elhallgat. Minden este azzal a reménnyel és vággyal feküdt le kis vánkosára, hogy hátha egyszer csak, egyetlen egyszer kakas úrfi őfelsége csinál magának egy görbe reggelt és nem kél fel olyan korán, ezáltal neki is szerez egy örömteli órát. Ez a vágya sohasem teljesülhetett. A kakas azért a baromfi ól királya, mert mindig pontos munkát végez. Persze másért is, de ő ezt még nem tudja. Felült az ágyban, és pár percig próbálta kiegyenesíteni elzsibbadt végtagjait. A dikónak nevezett fekhelyen lábast fekszenek a két öcsivel. Egész éjjel, még álmában is arra vigyáz, hogy meg ne rúgja őket. Lábait igyekszik az ágy szélére szorítani, de ha egy kicsit is ellazul, a sarkát a közvetlen közelben lévő asztal lábába vágja, melytől még fájdalmasabb ütéseket szenved a bakancstól kisebesedett lábfején. A földes, kicsi szoba-konyhás lakásban így élnek ők öten. Lajosnak jár a legjobb fekhely a konyhai kemence mellett. Egy szalmazsák, rajta egy pokróc. Nem is érti, miért övé az a jó meleg kuckó, hiszen annyira keveset tartózkodik itthon. A mama szerint az őt illeti, de mindegyiküknek jár egy saját sarok, ahová örömükkel vagy bánatukkal behúzódhatnak. Hát neki is van, az igaz, mert a szoba pont olyan széles, hogy a dikó éppen faltól falig ér. A kicsik viszont rögtön mellékuporognak, hogy testével melegítse fel őket, legtöbbször úgy is alszanak el ülve ölelő karjaiban, mint két riadt pici veréb. A bátyja már elmúlt tizenkét éves, de dolgozni ritkán látta, legfeljebb egy-két órányi alkalmi munkán. Matisz bácsi, a szódavíz készítő egyre csak üzen érte, elkelne neki a segítség, hisz ügyes fiú, csak dolgozni nem szeret. Állandóan ismeretlen utakon jár, soha nem tudják, hogy merre és mit csinál. Azaz, hogy mit, azt csak sejtik, mert a rendőrök nem egyszer keresték már. Bármilyen balhé van a faluban, őt is előveszik, még ha valamilyen csoda folytán nem is volt része benne. Gyakran belekeveredik valamibe. Gyűlöli a szegénységet, a megaláztatást, de mivel dolgozni nem szeret, a pénzszerzés könnyebbik, de nagyon veszélyes oldalát választotta. A ki- sebb-nagyobb lopásokra egyhamar fény derül, s ha elkapják, másnap kékzöld foltokkal hagyja el a fogdát. Ilyenkor a mama szigorúan megrója, de kis idő múlva odakuporodik mellé a szalmazsákra és könnyeit visszafojtva borogatja fájdalmas sebeit. Lajos, ahogy az anyjára néz, koromfekete, bedagadt szemrésein át, mindig megsajnálja a sötét kendős, reszketős ajkú, bánatos, sápadt arcát, és megcsókolja vékony, hosszú eres, a nehéz munkától megkér- gesedett anyai kezeket.- Ne haragudj mama, de képtelen vagyok ilyen nyomorban élni. Gyűlölöm ezt az életet, és azt sem tudom neked megígérni, hogy holnaptól megjavulok- mondta, illetve suttogta elhaló, rekedt hangon. - Legjobb lenne már apám mellett, kint a temetőben - és befordult a fal felé. Anyja a szavaktól megriadva, könyörögve csitította.- Fiam, kisfiam, miket nem mondasz!- szemeiből kiszabadultak az addig visz- szafojtott könnyek és kövér cseppekbe gyűltek, előbb az orra hegyére, majd le a durva pokrócra, mely egy szempillantás alatt elnyelte őket. Azt hittem - szólt elhaló hangon, hogy te leszel a támaszom, a segítőm - suttogta, simogatta meg óvatosan a fia karját, de bárhova nyúlt, ő fájdalmasan felnyögött. Szipo- gásából arra következtetett, hogy ő is sír, de anyja előtt szégyellte szabadjára engedni könnyeit. A mama felállt, megigazította rajta a takarót, friss borogatást rakott arcára, sötétkék surcába megtörölte szemeit, majd emelt fővel kilépett az udvarra. Pár asszony állt a szomszéd kerítésénél, jól tudta, hogy őket tárgyalják, látták, hogy Lajost megint rendőrök hozták haza, és most izgatottan lesik, várják a fejleményeket. Elsietett a kamráig, nem nézett feléjük. Megdarálta a kukoricát, majd kijött az udvarra és szitálni kezdte. Ma megint kukoricakását főz a gyerekeknek, ezt esznek minden héten háromszor. Kötényébe összeszedte a csutkákat, ha ráveti a tűzre, egy darabig jó meleget ad a sparhert. A fa is kevés, délután mehet az erdőbe vizes gallyakért, ami nem sokat ér. Fejét felszegte, jó magasra tartotta, körülforgatta az udvaron, mintha keresne valamit, mintha csak most venné észre a csoportosulást. Szélesre húzta szája szélét, de így mosolya inkább vicsorgásnak tűnt, ahogy átkiáltott nekik:- Jó reggelt mindenkinek! Szép napunk lesz, ugye kedveskéim? - és választ sem várva lépkedett kihúzott derékkal vissza a konyhába. Az ajtón belül kieresztette a felszívott levegőt, így a felére zsugorodott a bánat és a szégyen súlya alatt. A nap hátralévő részébe fát hordott az erdőből, leginkább rozsét gyűjtött. Erzsiké kélt mindig leghamarabb, sokszor be is gyújtott, mielőtt elindult. Tehát újra itt a reggel, egész pontosan a hajnal, és Erzsikének indulnia kell. Már az este kikészítette ruháját, a hosszú ujjú, zöld flanelt, amit felváltva hord egy ugyanilyen bordóval. A szék karján a kályha mellett a köténykéje száradt, amit este mindig kimosott a teknő vizében, ugyanis ő fürdött meg utoljára. Benne hagyták a vizet, másnap a mama abba áztatta a többi mosnivalót. A kemence mellett megszáradt a bakancsa is, ami ilyenkor télen mindig átázott. Mikor elindult, még sokhelyütt nem seperték le, mire hazafelé jött, rendszerint már új hó esett. Az igazság az, hogy nagyon imádott térdig járni a nagy hóban, a friss puha hó csalogatta, meghöm- pörögni lett volna benne kedve, ha nem félt volna attól, hogy a ruhája ráfagy és ő megfázik, azt ő nem engedheti meg magának. Csak azt ne! Neki nem szabad betegnek lennie. Halkan mozgott a szűk kis szobába, hogy senkit fel ne ébresszen. A sötétség ellenére is tudta, hogy az este mit, hova rakott. Gyakorlott mozdulattal nyúlt az ágy alá, kivette a kapcákat, mellyel több rétegbe betekerte lábfejét, felhúzta a bakancsát, kötényét a karjára borította, hogy össze ne gyűrődjön. Fejére húzta a kötött piros sapkát, amit ősszel kötöttek az iskolában. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, de csak nem akart bezáródni, mert megakadályozta benne az a nagydarab barna rongy, ami ilyenkor télen arra szolgált, hogy felfogja a kinti hideget. Belülről az ajtófélfára két szöget vert a mama, arra akasztotta, így pótolta az elhasználódott ajtón lévő rést. Végre sikerült bezárnia. Benyúlt a zsebébe, kezébe akadt az a szem cukorka, amit tegnap a szakácsnétól, Pirikétől kapott titokban, amikor a tortát díszítette. Bevetette a szájába, csak éppen annyira, hogy megízlelje a finom, édes ízt, majd hirtelen, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek, a markába köpte, majd újra bevetette, de most már határozott céllal gyorsan kettéharapta. Visszament a házba, ugyanolyan nehezen nyitotta az ajtót, mint amilyen sokáig küszködött a bezárásával, a két testvére párnájára tette a fél-fél darabkánt. Útközben boldogan fedezte fel, hogy a szájában maradt egy pici cukorszilánk, így egy darabig élvezhette ezt a fenséges ízt. Nagyokat cuppogott, közben a sötét utcán bukdácsolt. Sehol egy lélek, időnként egy-egy kutyaugatás törte meg a síri csendet. Bár félt tőlük, mégis szerette, ha ugatnak, így nem érezte olyan egyedül magát a kihalt utcán. A félelemtől jobban reszketett, mint a zord hidegtől. Pedig a kutyák talán azért ugatták, mert hogy Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! Mika Gizella
