Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-14 / 260. szám
28 MAGYAR SZÓ — A HÍD Irodalom 2006. JÚLIUS 14. Kiálts rám! Kedves Olvasóink! Elnézésüket kérjük, de múlt heti számunkban Mika Gizella "Kiálts rám!" cíA KIÁLTS RAM! című regény üzenete mű regényének első része hiányosan jelent meg, ezért újra közöljük. Köszönettel, a Szerk. Kedves Olvasó! Álljon itt egy saját költeményem bemutatkozás képpen, s mintegy magyarázat gyanánt, hogy elmondjam, mi indított arra, hogy regényírással próbálkozzam. Mika Gizella SZÁMADÁS Sok- sok év már eltelt, hogy e földön élek Lassan, az utam végére érek Hol számadást kell adnom, mit is cselekedtem. De nem sok mindent tettem, elrepült az idő felettem Négy gyermeket szültem, de csak hármat neveltem fel Oh Istenem! Mert egyet te vettél el Te tudod csak, mit miért teszel De ésszel én még mindig nem értem fel .f. Azt hálásan köszönöm, hogy adtál nekem hármat "Halld! Oh Istenem! Halld meg az imámat Szívüket sohse érje bánat Alid meg őket! Kérlek! Alid meg, mind a hármat Ha majd ott kell a színed előtt állnom S reszketve, az ítéletedre várnom Megv allom. Egyebet sem tettem Csak őket szerettem A szereplők egyéni élethelyzetein keresztül bontakozik ki az akkori uralkodó osztály kritikájaként a társadalmi mondanivaló. A legfontosabb számomra a címadó fogalom: Kiálts Rám! Mindannyiunk életében elérkezik, elérkezhet egy pont, mikor úgy érezzük kicsúszott a lábunk alól a talaj, nem tudunk tovább megbirkózni a ránk zúduló mérhetetlen fájdalommal. Mikor összetörik a szív, elvesztjük az emberekbe vetett hitünket, súlyos betegség, vagy szerelmi csalódás ér. Felőrli idegeinket a nyomor, a megalázottság. Akkor úgy érezzük, nincs tovább, erőtlenné válunk és jön a végső megoldás gondolata, mely egy csapásra meghozza számunkra a megoldást. Ez az ön- gyilkosság gondolata. Ilyenkor mindig KELL lenni egy belső hangnak, melyet meg KELL hallanunk. Egy hang, mely visszatart- gyermek sírása, kinek szüksége van ránk, szerető férj, vagy feleség, ki haza vár, anya, kinek jajkiáltása a szívünkig hatol- és akkor visszalépünk a szirtről -. . Tudnunk kell megbocsájtani, még a legszörnyűbb bűnöket is, mert a harag, a gyűlölet minket is maga alá temet és soha nem találjuk meg a lelki békét. Csak egyvalaki van, ki egyazon kézzel osztja a jutalmat és a büntetést - ez a Jóteremtő. Saját lelkiismeretünk megnyugtatására, iszonyú tetteinkre kereshetjük a mentségeket, de ítélkezni ő fog fölöttünk. ELŐSZÓ Éjfélre jár az idő, a kis falu egét fekete csillagtalan fátyolfelhő borítja, melyen néhol leheletnyi halvány fénycsík tör át. A lámpaoszlopon lógó gyenge égő sugara, éppen csak arra elég, hogy a koromsötétséget szürkésfeketére változtassa, azon a parányi helyen, ahol éppen áll. Eles szem nehezen, de meg tudja általa különböztetni a szekérutat a két oldalán végighúzódó házsortól. Az, hogy egy-egy ház portája székében meddig terjed, az már az arra járó képzeletére van bízva. De ebben az időben nem is jár kint senki. A falusi ember korán fekszik és korán kel. Távolból egy-egy kutyaugatás töri meg a síri csendet. Oly sötét és oly mélységes csend üli meg a települést, hogy szinte hallani lehet az éji bogarak szárnycsapásait, vagy koppanásait, ahogy a falnak ütköznek. A hold lassan araszolva vonszolja magát a májusi éjszakában, néha kibukkan a felhők mögül, mintha csak leselkedne; ilyenkor sugarai fénye sejtetni enged egy-egy szalmatetőt, hol egy kémény felett mereng egy ideig, majd visszabújik, hogy pár száz méterrel odébb újra előbukkanjon. Olyan, mintha szemeiben szomorúság ülne. A házak erre kicsik, düledezők és szegényesek, legtöbbjük zsúpfedeles, földes. Van, ahol tízen, tizenketten szoronganak. Most, hogy a háborúnak vége, egyes házakban megnőtt újra a lélek- szám, de a legtöbbjében jócskán megfogyatkozott. Ezekben a házakban a légtér nemhogy növekedett volna, hanem inkább szűkült, olyannyira, hogy szinte agyonnyomják a bennük lakókat. Mert a távolmaradók, a soha többé vissza nem térők helyét a bánat, a mérhetetlen szomorúság szorította ki, helyet csinált magának oly irgalmatlan erővel, hogy fulladoznak a fájdalom súlya alatt. Egyik pici ablakból halvány szűrt fény világít ki keskeny résen a sötétítő függöny szélénél. Itt még nincs vége a napnak. ELSŐ RÉSZ I. fejezet Mariska néni egy percre felegyenesedett, tenyerével dörzsölte, nyomkodta a mosóteknő felett elgémberedett hátát, derekát. Surcába megtörölte a gőztől és fáradtságtól izzadó homlokát, mely cseppek könnyeivel egyesülve folytak le sápadt, beesett arcán. Észre sem veszi már, mikor erednek el ezek a szomorúság- és bánatkönnyek, éjjel-nappal ki- apadhatatlanul hullnak, beledagasztja a cipóba, szaporítja vele a köménymagos levest. Sós cseppek áztatják éjszakánként a lámpa fényéhez hajolva kezében tartott imádságos könyv lapjait. A teknő melletti dézsába pillantott, majd kezével végigtapogatta a szürke, szappantól és a ruhákból kiszabadult szennytől átláthatatlan langyos vizet és felsóhajtott. Már csak pár darab harisnya és egy fiúing maradt benne, ezekkel hamar végez, a vizet majd kihordja reggel. Túl fáradt ahhoz, hogy kicipelje a jó pár vödömyi mennyiséget hátra, a baromfiéihoz. Tekintete az órára siklott. Fél kettő, még maradt pár óra a pihenésre. Lehúzta dagadt lábairól a félcipőket, csendesen levetkőzött, de még mielőtt elcsavarta volna a petróleumlámpát, odalépett a kemence mellett fekvő szuszogó fiához. Felhúzta válláig a pokrócot csak úgy szokásból - hiszen talán még túl meleg is van ebben a pici konyhában, majd elhúzta a függönyt, mely válaszfalként működött, kettészelte a helyiséget szobára és konyhára. Itt feküdt a kislánya, Erzsiké. Hosszan nézte a nyugtalanul hánykolódó hároméves sovány kis testet, ki még álmában sem tud nyugodtan pihenni, egy kis örökmozgó. Erzsiké nagyokat nyelt, miközben újra a másik oldalára fordult. Elszomorodott. Nyilván éhes szegény, ma megint vacsora nélkül feküdtek le. A Lajos gyerek pedig hozott valahonnan egy öl répát, be is termelt jócskán belőle, tizenegy éves létére, vagy éppen amiatt, fürge, mint egy gyík. Órákra eltűnik; hol a piaci kofák asztala alatt kúszik-mászik, majd egy óvatlan pillanatban felnyúl és máris kezében a zsákmány, egy alma, dió, vagy ami a keze ügyébe akad. Hol répával, kukoricával megrakott szekérre csimpaszkodik, ingjét telerakja, majd mire bárki is észrevenné, ő abban a pillanatban köddé válik. Anyja ezekről mit sem tud. Ha kérdezi, hogy hol szerezte, Lajos mindig kivágja magát.- Segítettem ezt-azt... csak úgy adták... találtam. A baj csak az, hogy nem szívesen osztja meg másokkal, ha egyedül szerezte. Viszont ha többen segédkeznek, akkor mindig egyenlő részre osztja. Az este nem kellett a testvérének, pedig megkínálta. Na, nem többször, csak egyszer odanyújtotta, mivel Erzsiké elfintoro- dott, máris befejezettnek tekintette. Most az anyjának eszébe jutott, hogy kell lennie még valahol, annyit nem bírt megenni egyszerre. Végigtapogatta a ruháit, lenézett az ágya mellé, de sehol sem találta. A félhomályban szeme megakadt fia zokniján, mely úgy meredt ki a cipőből, mint két kitömött bábu. Igen! Benne volt két szép darab répa. Ezt most ő elteszi, jó lesz holnapra egy kis gerslivel levesnek. Hirtelen a lányka állt meg mellette. Észre sem vette a nagy keresésben, mikor jött utána. Hosszú haja lokniba hullott vállára, a gyér fénynél is, mint búzakalász lengedezett, ahogy anyja ölébe kuporodott és két vékony kis karjával átfonta a nyakát. Hangja sírós volt és kissé rekedt.- Mami! Mamikám. Olyan... olyan...- Mi van, lelkem? Csak nem fáj valami? - hajolt ajkával a homlokára.- Nem, lázad nincs. Mi fáj, kicsikém? - suttogta aggódó hangon, miközben millió csókot lehelt, ahol csak érte a kis testet.- Fáj az éhesség! - szipogta, kis fejét a mama melléhez fúrta. A szó hallatán a mama szíve görcsbe szorult. Elfordult, szemeit, melyek még meg sem száradtak, máris könnyfátyol borította. A falon lévő feszületre emelte tekintetét. Krisztus képére nézett, szemeiből segítségért esedező ima volt. Majd felállt gyermekével az ölében, fél kezével a konyhaszekrény fiókjait nyito- gatta sorra, de semmit, semmi ehetőt nem talált. A cukros köcsög is üresen tátongott. Letörölte könnyeit, átnedvesedett mutatóujját az edény aljára erőltette, melyre így ráragadtak az ott meglapuló kristályszemcsék. A félig alvó kislány szájába tette, ki még így is mohó cuppogásba kezdett. Mire elfogyott az ujjáról a cukor, a gyerek elégedett mosollyal az arcán mély álomba merült. Az asszony az ágyhoz vonszolta magát. Nem is tudja, érdemes-e már egyáltalán lefeküdni, hiszen nemsokára megvirrad és jönnek az asszonyok érte, kezdődik egy új nap, mindig úgy, ugyanolyan keserves küszködéssel. Mennek kapálni a Kocsmánszkyék földjére, majd mire a gyerekek felébrednek, hazajön. Gondolatai összevissza csapongtak, nem jött álom a szemére. A földet a konyhában is fel kell tapasztani - fűzte tovább gondolatait -, azt is korán, míg nem szedik fel mások, mármint a trágyát. Végigmegy a Rákóczi úton, a Tóthék lovai után, igyekeznie kell, mert azok nyolc fele már úton vannak, ő legyen az első. Két karjára tette fejét és csak bámulta a sötét gerendákat. Sajnálta a két félárva gyermekét, sajnálta saját magát. A háborúnak vége és neki ezzel a maradék reménye is szertefoszlott. Mélyeket sóhajtott, közben minden levegővételnél melléhez kapott, hogy a hirtelen rátörő nyi- lallást visszaszorítsa. Öregnek és fáradtnak érezte magát fiatalasszony létére. A háborúnak vége és neki mindenki odaveszett, akik valamikor a családját jelentették számára, akiket mindennél jobban szeretett. Apja, két bátyja, az
