Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-14 / 260. szám
2006. JÚLIUS 14. Mozaik MAGYAR SZÓ—A HÍD 29 öccse és a férje, Lajos. A háború elvette fiatalságát, álmait és vágyait. Sokáig éltette a remény, hogy majd minden jóra fordul, csak kitartás. Eszeveszetten rohant a hírre, hogy megérkeztek a katonák. Átverekedte magát az összeboruló, síró családokon, kereste-kutatta az övéit. Nap, mint nap, hétről-hétre utoljára hagyta el az állomás peronját. Ismerős, rég nem látott arcok köszöntek felé, és ő megpróbált velük együtt örülni. Volt, akihez odarohant, őrült módon ölelte, csókolta, de mikor nagy sokára kibontakozott az ölelésből döbbent rá, hogy nem az ő családtagja - összetévesztette. Ezekben a hetekben hirtelen megöregedett, harmincegy éves létére hatvannak nézett ki. Szomszédai vele együtt érezve nyugtatták, biztatták, már amelyikbe jobb érzés szorult.- Hidd el Marisunk, még nincs veszve semmi. Tegnapelőtt a Rózái fia, tegnap meg a Julisunk férje... Ilyen és hasonló reményekkel traktál- ták, de ő már nem bízott a csodákban. Mélyet sóhajtott. Az ablakon beszűrődő hajnalpírja ébren találta, mikor az ajtót megkopogtatták. Nehézkesen szállt le, mezítláb, résnyire nyitotta az ajtót és kiszólt a várakozó asszonyoknak.- Csak magamra kapok valamit - suttogta halkan, hogy gyerekeit fel ne ébressze. Pár perc múlva már a sötét udvaron bóklászott, kiemelte a vízzel teli vödörből az este odakészített kapát, összeszorult szívvel csatlakozott hozzájuk. A napszám hajnalban kezdődött, négy-öt órát, majd délután folytatták. Mire a nap felkelt, már hazafelé tartottak. A csoport kettéváltan beszélgetett, azok, akik visszakaptak hozzátartozóikat, tapintatból lemaradtak, úgy tárgyalták örömüket, hogy ne fájdítsák azok szívét, kik ezt nem érhették meg. Ők voltak a kevesebbek. Mariska gondolatai már otthon jártak. Mit ad nekik reggelire, a kislány biztosan már felébredt, most mindenütt keresheti. A szokottnál is szótlanabbul taposta a harmatos füvet. Az útelágazáshoz érve szédülés fogta el, megtántoro- dott. Társai kaptak utána, a kapát kiejtette kezéből, összecsuklott. Leültették a mezsgye szélére, az egyik asszony sza- tyorjából kirántotta a vizes edényt, és a szájához tartotta.- Igyál, lelkem! Te jó ég, de rosszul nézel ki! - simította meg kendős fejét Kató. -Várj csak! - kutatott tovább a kézzel varrott, zsákanyagból készült szütyőjé- ben, és egy darab sült krumplit emelt ki belőle. - Egyél, hátha az éhségtől. Mariska gyengéden visszatolta a feléje nyújtott ételt.- Nincs semmi baj - próbált újra felállni -, majd elmúlik - mondta, de már nem ellenkezett, mikor a krumplit a zsebébe tették. Hálásan tekintett társaira, miközben rendbe szedte szoknyáját és leseperte róla a ráragadt fűszálakat. Szemeit, ha nem könnytől voltak áztatva, akkor is olyan fátyol borította, melyen keresztül eltűntek a színek és a fények és csak szürke ködöt látott. Mosoly soha nem hagyta el az ajkát, mely állandóan legörbült, mintha mindig sírással küszködne. A nyomor, a bánat, a létfenntartásért való küzdelem mély barázdát szántott a homlokán, szinte kettészelte azt. Járása lelassult, lábai elnehezedtek, észre sem vette, hogy megérkeztek a házuk elé.- Akkor négy körül jövünk, próbálj egy kicsit pihenni Mariska - mondták búcsúzáskor, bár nagyon jól tudták, hogy sem ó, sem egyikük sem pihenhet egy órát sem. A lakásban Erzsikét még alva találta, melytől nagyon megköny- nyebbült, ellenben Lajos annál éberebb volt. Épp az ágy alól mászott ki feldúlt, durcás képpel. Sejtette, mi lelheti, de azért megkérdezte:- Miért nem alszol fiam? - közben kettévágta a krumplit, megsózta és az egyik felét a fiának nyújtotta, ki szokatlanul nem kapott utána.- A répámat keresem - morogta, miközben tovább kutatott. Biztos vagyok benne, hogy este még volt kettő - térdepelt most már a szekrény előtt.- Talán az egerek elhurcolták az éjjel - évődött a mama és szemével megnyugtatóan nézett a lábas aljára - edd meg a krumplit! A fiú úgy látszik, feladta, mert öltözködni kezdett, miközben fél kezével betömte a szájába a krumplit Megkötötte az iskolai könyveit, füzeteit és indulni készült. Az ajtóban szólt utána az anyja.- Iskola után haza vedd az irányt, ne a barátokkal csavarogj fiam! Délután kiviszem Erzsikét is a határba, jó lenne, ha vigyáznál rá.- Engem vár Sanyi, azt mondta, hogy Tibiéknél...- Nem, édes gyermekem. Elég volt a barátokból, neked is kell már segíteni. Hátranézett a kert felé.- Hoztam neked is kapát, meg kell tanulnod, mert egyedül nem bírom - sóhajtott fel és felemelte fia állát. - Neked is dolgoznod kell, különben... - nem folytatta, mert a gyerek már túl volt a kapun. Megfordult, felkötötte surcát, fogta a lapátot és a vedret és elindult trágyát gyűjteni. Folytatjuk Nagy Ábrahám Virgács és babérkoszorú (2. rész) Ősz volt, szeptemberi tanévnyitás után pár nappal. A gesztenyefákról potyogott a termés, ahogy földet ért, a burok szétpattant és egy dió nagyságú fényes barna golyó vált ki belőle. Ezt hajkurásztuk hazafelé jövet, ki gyűjt magának többet belőle. Spontán kerekedett verseny kezdődött. Szemünket az ágak hegyén tartottuk, mihelyt egy elindult, rohantunk, hogy megszerezzük. Kezdődött a lökdösődés, birkózás, gorombáskodás. Volt egy pár felső osztályos is köztünk, akik az állomás negyedben laktak, azok durváskodtak, igényt tartottak minden egyes gesztenyére. Danit leteperték a földre, a kezéből erőszakkal kiszedték a gesztenyét. Az egyik bakancsával rátaposott a kezére. Felhorzsolódott a bőr, szivárgott a vér. Egy cséphadaróval elriasztottam a neveletlen bandát. Danit nagy nehezen talpra állítottam. Dühös volt, vicsorgatta a fogát. A reggel még kéken csillogó egyenruháját vastag szürke porlepel fedte be. Hosszú időbe került, amíg az uniformist elfogadható állapotba hoztam. Aztán a sapka elóke- rítése, a tanszerek összegyűjtése megint időbe telt. Danit már otthon várták, ilyen késésre még nem volt példa. Otthon Dani nem vallott színt, mindent eltitkolt, még azt is, hogy a keze hogyan sebesült meg. Többszöri kérdezésre csak annyit felelt, hogy én segítettem őt fel a földről. A körülményekről nem volt hajlandó nyilatkozni. Csapóné egy füleskosár szilvával állított be hozzánk, az igazat akarta tudni, kik és miért sebesítették meg a fiukat. Többen versengtek egy szem gesztenyéért... amikor láttam, hogy' Dani fekszik a földön, segítségére siettem, felhúztam a földről, - kurta és furcsa volt a feleletem. Anyám betessékelte a házba, illően le is ültette. Hálálkodott, hogy nyomorék fiát mindig kisegítem a bajból. Könnybelábadt a szeme, nagyon elérzékenyült. Közben anyám arcát fürkészte, merjen-e kitálalni gyermekéről. "- Tudják, Danikánk fél nyomorék, így született. Alig volt hat hónapos, elkezdtük vele járni a kálváriát, felkerestük a legjobb klinikákat, a legjobb orvosokat, rimánkodtunk tegyenek vele valamit, ne hagyják, hogy nyomorékul élje le életét. A professzorok megvizsgálták, hümmögtek, sajnálkoztak, ennyi volt minden. Mondták, hogy idegi alapon van. Legyünk türelmesek, ne veszítsük el reményünket, eg)' nap a helyzet jóra fordulhat. Gyógyterápiát rendeltek el, hetente kétszer jött a nővér a házunkhoz, tomagyakorlatot végeztetett vele -, sajnos javulás nem mutatkozott, minden maradt a régi. Lassan iskoláskorúvá fejlődött egyetlenünk, féltünk, hogy nem lesz képes a tanulásra. Istennek legyen hála, szellemi kapacitásával nem volt baj, felvették az iskolába. Ahogy a tanítás végétért, mentünk, hogy hazahozzuk. A tanító mindig jó hírrel fogadott, tanulási előmenetelével nincs baj. Eg)' vigaszunk maradt: a hegedű. Hat éves korban megkapta az első hegedűt. Egy prominens zenetanárhoz járattuk hegedű órára. A mesternek nyolc tanítványa volt akkor, a mi fiunkat tartotta a legtehetségesebbnek. 10-12 évesen a tanár tanítványai többször felléptek, csoportosan is, egyénileg is szerepeltek. A mi Danikánk Paganinitől adott elő eg)' számot, a hallgatók felállva megtapsolták. Az ajtóban megállítottak, gratuláltak fiunk szerepléséhez. Egy zenekritikus megszorította a kezünket: "- A hallottak alapján merem állítani, fiuk nagy jövő előtt áll." Dániellel továbbra is egy osztályba jártunk, de már nem voltunk padtársak. Kettőnk érdeklődése is más irányt váltott; én a sportban és a cserkészetben találtam vigasztalódást, Dani a hegedűjéhez kötötte az életét. Nyár végén frissiben kiragasztott plakátokra lettem figyelmes. Az öles falragaszok koncertet hirdettek a város koncerttermében. Az egyiknél megálltam, hogy elolvassam a zenészek nevét. Jóleső érzés töltötte be a szívemet, amikor a zenészek közt a Dani nevét is ott találtam. Utamat folytatva otthonom fele egyre csak ez járt a fejemben: lámcsak, a természet kijavította hibáját! (2006, Poughkeepsie)
