Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-05-26 / 254. szám

28 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2006. MÁJUS 26. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! egy ital mellett cseréltük az emlékein­ket. Mert az emlékek Otthonról szóltak, a másik emlékei is az életünk részévé váltak. A nejem, az emlékeimre is félté­kenyen újra morgott. "Annyira odavol­tál, hogy elgyere onnan, most mit nya­valyogsz", türelmesen elmagyaráztam neki, hogy én egy hülye rendszertől akartam szabadulni, nem Anyám, Apám társaságától, mint ő annakidején. Nekem van mit visszasírnom. Még nem lettem amerikai, aki pszichiáterhez jár, mint azt ő teszi... és nehéz dollárokat le­perget, hogy egy kanapén fekve el­mondja, mi a baja, egy idegennek, aki annyiba veszi az egészet, mint a macska a vasárnapot. Az én terápiám egy haver, akivel egy üveg rum mellett kibeszéljük magunkat, és akit érdekel is a bajom, mert ő is abban a csónakban evez. Ezek "Alles liegt so weit, so weit..." Réges-régen, a Halász József utcai la­kásban, a recsegő, el-elhalkuló kis rádi­óból hallottam ezt a nagyon fülbemászó dalt. A Szabad Európa egyik leggyak­rabban ismételt slágere volt. Anyám le­fordította, és azóta a "honvágy" szót ne­kem ez a dal jelentette. Nemsokára, 1957 elején, újra hallottam, magyarul. Kacifántos jeligékkel küldték Németor­szágból, Ausztriából, Svédországból, Svájcból, az USA-ból, de lehet, hogy máshonnan is az ötvenhat tornádójától valahol Nyugaton földhözvágott ma­gyarok. A fordítás változtatott a német szövegen, de a dal ugyanarról szólt, ugyanazt a fájdalmat harsogta: Messze került, távol van a Haza, nem lehet tud­ni, lesz-e alkalom újra látni, szülőket új­ra megölelni, szűkölve felidézni a múlt, a gyerekkor arcait, hangulatait, és olyan dolgok után sóvárogni, amiket otthon észre sem vettünk, vagy egyenesen utáltunk. A refrén szimbólummá vált, tiltott jelképpé, mert az az adás tehetett róla, amit tilos volt hallgatni, és a dal mégis élt, terjedt, a néha szirupos s/o- veget éneklők általa vállaltak szolidari­tást az immár eltávozottakkal, ez a dal éltette bennük a reményt, hogy eg\s/ir talán belekóstolhatnak ők is egy jobb. emberhezméltó életbe, hogy megízlel­hetik a már-már megtalált szabadságot, amit az orosz tankok olyan hirtelen és olyan kegyetlenül vettek el újra. í s / u t ablakok mögött, aztán egyre nyíltabban és egyre hangosabban, záróra után a nyári kertvendéglőben, fel-felsírt a ref­rén: "Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, hozzátok száll minden al­mom... Ott ahol él Anyám, ott van az én hazám, ott lennék boldog csupán..." Negyedszázad múlt el, és azon kap­tam magam, hogy a "giccses" "lumpen­ízlésnek való" dalt ízlelgetem, dalolga- tom, buszon, földalattin, otthon. A ne­velt fiaim fülüket befogva kérdezték, mi ez. Elmagyaráztam. Értették. A volt ne­jem rámszólt: "Mikor szűnsz már meg a múltban élni?" "Amikor majd lesz egy jelenem" - mondtam. Szerinte valamifé­le nyámnyilaság az, ha valaki megköny- nyez régmúlt dolgokat. Csakhogy ezek a dolgok számomra az (immár elve­szett) Életet jelentették. Tettem én a dolgomat, napi nyolc órát, hétvégén 15 óra túlórát, de igazán akkor éreztem jól magam, ha a munka­társaimmal Otthonról beszélhettünk. Munka után elmentünk valahova, és Van, aki menne, de nem teheti, mert nem jön össze a pénz. Van, aki visszajár, mert otthon várják az információkkal. Mert az otthoni elvtársaknak lépés­előny, ha tudják, miben sántikálnak ide­kinn a magyarok. Az ilyennek az útját is megtérítik. Otthon még reszkető roko­nok titkokat bíznak rá, amit másnap a Szeku erőfeszítés nélkül meg is tud. Van olyan, aki megfizet valakit, és fellép egy kultúrházban, megjelenik öt percre a Tv képernyőjén, csinál egy kiállítást, ad egy féloldalas "interjút" a Lécfalu Harsona újságnak, aztán ide visszatérve elmondja, mennyire keresett és szere­tett még mindig. (Soha nem volt az.) És van még ezer típus, ki-ki a maga mód­ján, de szerintem mindenki megéli, ha csak nem gyerekként került el otthon­ról, az új arcok, kalandok, játékok ki nem törölték azt a keveset, amit az agya elraktározott. Láttam "sikeres, menő amerikait", még mindig bicegő angol­sággal, de már Joe, Charlie vagy Mike keresztnévvel, akinek a háza pincétől a padlásig piros-fehér-zöld volt, a falon Balra nyugszik a Nap (58.) Técsy Sándor Munkácsy-reprodukciók, mellettük Kossuth-címeres tányér, átellenben a lemenő nap sugarai áttetszenek egy gé- meskút mögül, a pusztán valahova vág­tat egy csomó ló. A bárszekrényben Unicum, Tokaji, a falon lóg az obiigát csikóbőrös kulacs. Megvan lemezen a "Hazám, hazám". Jó magyarok. De nem hiszem, hogy Katona József, vagy Bánk bán mond nekik valamit. (Amikor Simándi József, az esztergályosból lett Európa-hírű tenor idejött, fellépése előtt megrongálták a zongorát, hogy az a "komcsi szemét" itt nekünk ne énekel­jen. Jó magyarok. Okos magyarok. Ezek - is - vagyunk.) A fordított, számomra mulatságos ta­pasztalat, egy másikfajta honvágy, ugyanolyan, csak megcserélt színekkel, mint egy negatív filmtekercs fekete-fe­hér kockája. Főleg idősebb látogatóknál tapasztaltam, akik ugyan belemerész­kedtek a Nagy Kalandba, de eszük ágá­ban nem volt ittmaradni, és megható vehemenciával állítottak szembe min­dent otthoni ellenpéldákkal, megmoso­lyogtató lojalitással védték az otthoni - vélt vagy valós - értékeket. Anyám es­küdött a kertjében szedett paradicsom­ra, látván az itteni, neonfényben ter­a viták aztán úgy távolítottak el egy­mástól, mint ahogy az Északi Sark jég­páncéljáról letört darabot visszi lassan, egyre messzebb az áramlat. (Ha már itt tartunk, a jégtábla egy idő után léket is ejtett házasságunk büszke óceánjáróján, ami aztán kötelességtudóan el is süly- lyedt.) Kegyetlen tapasztalat a honvágy, nem tudom, van-e rá gyógyír. Van, aki nyíltan szenved tőle, és ezt tudatja is mindenkivel. Van, aki titkolja, és el­játssza, hogy őt már csak az új Haza ér­dekli. Az ilyen a régit sosem szerette. Van, aki teheti, és "Hazajár": itt alig vár­ja, hogy mehessen, ott nézegeti a repü­lőjegyét, mert már jönne vissza. Van, aki nem mehet haza, mert nem a legszí- vélyesebb módon vált meg az Óhazától. Szerkesztette: Kertész Gabriella mesztetteket. Apám a kutya-macska eledel ellensége volt, otthon zellerrel főzték a kutyáknak a leértékelt húst. De a hazafiság legszebb példáját Ferenczy Csongor mutatta. Csorna Jutkával jár­tak itt a nyolcvanas években, azóta mindketten a budapesti színházi élvo­nalban vannak. Csaptunk egy előadás utáni murit, nálam otthon, házi kajával. Tóth Gyuri is eljött, és csendes iddogálás mellett idéztük az erdélyi éveket, amelyek immár mindannyiunk számára honvágykeltőek voltak. Cson­gor, gyergyói góbé eredetileg, kanalazta a húslevest. "Öcsike, csípősöd van-e", adtam neki száraz, tördelt paprikát. Két kanál után: "Erősebb nincs?", de a hom­loka már gyöngyözött... "Ez a legjobb?" Hoztam egy üveg Tabasco szószt. Egy kávéskanálnyi elég egy kondér levesbe. "Hát nincs itt egy rendes szegedi papri­ka?" - mondta, mély lélegzeteket véve. Hoztam egy kis, gonosz, méregzöld nö­vényt, lenn a pampákon, a tűző nap alatt ettől olvadnak el a mexikóiak. Jalapeno - írják - Halapenyo - mondják. Csongor három karikát dobott a leve­sébe. Színt váltott, letörölte a homlokát, kinyitotta az inge gallérját, aztán sut­togva, mert többre nem tellett, kinyög­te: "A Bugac Vére úgyis jobb..." Apám Erdélyt soha, semmiért el nem hagyta volna. Nem "települt át", és nem akart hozzám emigrálni. Soha nem lett volna boldog. Anyám is visszament, csak akkor fogadta el a hívásomat, ami­kor Apám hirtelen meghalt. Öreg növé­nyeket nehéz újraültetni, öreg fákat leg­többször megöl a máshová telepítés. Mélyek a gyökerek... Mióta vándorolnak az emberek, azóta van honvágy. Hogy az Ázsiából jött ma­gyarok miről beszélgettek a tűz körül, hogy ittak-e kumiszt a régi szép idők emlékére, azt ma már csak találgatni le­het. De a középkor költői már fájdalmas strófákban örökítették meg, amitől bú­csút vettek, ha a sorsuk messze vetette őket városuktól, hazájuktól. Ady a pári­zsi évei alatt megírta ambivalens érzése­it, míg el nem búcsúzott a "Szép álmo- dások szent városától" a Gare de l'Esten, Illyés Gyula megírta az újságol­dalt, amibe Párizsba menvén csoma­golt, és amit ott ronggyá olvasott, noha minden szavát betéve tudta már. És Tompa Mihály "Szívet cseréljen, ki ma hazát cserél" tanácsa slágerré is vált: "Hull a hó a kéklő hegyeken". Remé- nyik szemrehányása "Eredj, ha tudsz" sokakat megállított. Csóori konklúziója: "Ölelni másutt is ölelhetsz, de ölni csak itt maradt jogod". A legtöbb ember nem olvas Janus Pannoniust, Tompa Mihályt, Illyés Gyulát vagy Adyt. Csak az élete elér egy pontra, amikor menni kell. Azon a ponton a túlélési vágy legyőz mindent. Elnyom minden figyelmeztetést. Csak menekülni, bármi áron. A démonok ké­sőbb jönnek. Van, aki felismeri, beisme­ri, van, aki sohasem. Aztán egyszer fel­csendül az agyadban a régi sláger, "Alles ist so weit...". Olyan távol került min­den... Kohn bácsinak rokonai voltak Auszt­ráliában. Kérte a kivándorlást. A szekus rákérdezett "Miért nem Izrael? Ausztrá­lia olyan messze van" "Olyan messze" - ámult el az öreg. "MITŐL?" FOLYTATJUK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom