Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-03-17 / 244. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD Elemző 2006. MÁRCIUS 17. Hályogos szemek Nagy N. Péter 1848. március 15-én, és még sokáig, amíg az ellenség meg nem jött, a néppel sok baj volt. Morogta Petőfi, Táncsics, Deák, Kossuth, mindenki. A most következő parlamenti választások forrása, az első népképviseleti országgyűlési kampány sok visszaemlékezés szerint hasonló volt a mostanihoz. A népet ígérgetéssel kellett megfogni, mert ha nem... Petőfi például megbukott. Nagy Károly verte meg. Ma már mindegy is, ki volt ő. Petőfi csak azt ígérte szülőfaluja, Kiskőrös népének, hogy meggyalulja őket, s kérte, ne várjanak tőle magasztalást, hazugságot. Mert bogy március 15-ig szerinte az egész Magyarország rettentő szolgalelkú, kutyaalázatosságú ország volt, és "ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz". És nem választották meg... Érteni vélnénk az üzenetet, a politikai haszonelvűség örök parancsát. Csakhogy Táncsicsot a nép megválasztotta. Kétszer is. Pedig ő sem volt egy hízelkedő. Nem is volna jó azonban tovább feszíteni ezt a hasonlatot annál, mintsem hogy az ígérgetés kultúrája csak látszólag talál '48-as gyökereket. Ettől tehát még felhőtlen lehetne a választások előtti ünnep hangulata. Ettől. De mással is baj van. Az még csak rendjén, hogy a nép bizonyos értelemben jobban emlékszik István államalapító ünnepére, mint negyvennyolcra. Ahhoz megtalálja a kapaszkodókat koronában, templomokban, parlamentben, de az úrbéri terhek, a jobbágyság eltörlésének jelentőségét már nehéz felelevenítenie. Marad az idegen katonák elleni harc a nemzeti szimbólumok - kokárda, zászló - színe alatt. Ennek az emléke erős, de ahhoz, hogy élő legyen, ellenség vagy ellenségkép kell. Ami száznegyvenegy évig többé-kevés- bé folyamatosan rendelkezésre állt. Ez rendezte az ünnepet. Egy ideje azonban hiányzik. A jobboldal keresi. Szovjet megszállók helyett oroszokat mond, hogy meglegyen a negyvennyolcas rím, belekeveri az ügybe a jogutódnak mondott pártot, s már mehet is a menet. Nemzeti ünnepnek ez kevés, bár pártdemonstrációra éppen jó volna. (...) Most különösen nehéz lesz a jobboldal vezetőjének jól megszólalnia. Néhány napja jelentette ki ugyanis, hogy a nemzet a test, a köztársaság csak a ruha, az ideiglenes forma rajta, ami feltehetően csak újabb megfogalmazása a "kultúrál- lam több a jogállamnál is" tételnek. Férfit kívánó feladat ilyen előhang után egy olyan jeles nap szószékére állni, amelynek a csúcspontja a köztársaság megteremtése, a jogállamiság - jogegyenlőség! - kiküzdése. így attól kell tartani, hogy holnap inkább gázárakról, eladósodásról lesz szó, szolidáris piacgazdaságról, mintsem a szabadság, testvériség, egyenlőség polgári szentháromság mai érvényességéről, különös tekintettel a szabadság fogalom jobboldali kegyvesztettségére. (...) A másik oldal viszont kettős bajban van: hatalomból eleve nehéz a lázadás ünnepét megülni. (A Fidesz ezt négy éve úgy oldotta meg, hogy hetente avatott, Terror Házától a Széchenyi-filmes Uránia moziig, hogy aztán március 15-én az új Nemzeti Színházhoz vonultassa híveit.) A nemzeti összetartozás szimbólum- rendszerét a kormányzással megbízottaknak kell gondozniuk, de korlátok között mozognak: a nemzet politikailag súlyosan megosztott. A politikai szimbólumokat - nem utolsósorban a közös ellenség szerencsés hiánya miatt - nem rendezik eggyé. Ezt véletlenül szimbolizálja is az ünnepi koreográfia: a Fidesz és az MDF a Duna jobb oldalán, az MSZP és az SZDSZ külön-külön, de Pesten, a folyó bal felén gyülekezik. Erősen kérdéses, hogy mi lesz a funkciója a Lánchíd- nak. A jobboldal hajlamos legalább keresni külső ellenséget - multinacionális vállalkozások, pénzvilág, globalizmus, konzumidióta szórakoztatóipar -, a baloldalon, s pláne a liberális világban azonban nincsenek ilyen készségek. Ezen a ponton sem találkozhatnak. Bajban van tehát március 15. Nehéz megünnepelni. Ha a rendszerváltozás adott volna olyan élményközösséget, ami összetart résztvevőt és utódot, lehetne ez a harmadik köztársaság ünnepe. De tudjuk: a köztársaság jobb felől ruha, valami, aminél fontosabb dolgok is vannak. A nemzet, amit a magyar államnak kell életerővel feltöltenie. Ezen az alapon nehéz az utca és a köztársaság közös ünnepét megülni. A szocialisták mindenesetre azzal, hogy alapítványukat Táncsics Mihályról nevezték el, jelezték, hogy a feladatot érzik. Persze, ki a csuda emlékszik már Táncsicsra, akire annak idején se nagyon figyeltek, csak mint valamiféle kicsit mindig túl előre futó, mindig vesztes bolondra. De azért érdemes idézni az imáját: "Természet ura, jóságos Isten, adj erőt és bátorságot minden polgárnak, hogy magán jogtalanságot elköttetni ne engedjen. Ne szíveld, hogy a lomha és rost az iparkodónak verejték közt szerzett keresményét dobzódva költhesse. Nyisd meg az emberek hályogos szemeit, hogy lássanak, mert a vakság minden nyavalya és gonosz közt legnagyobb rossz." Táncsics maga a látását elvesztette, de nem ettől hiteles a fohász. De lehet-e vajon éppen ezen a napon kezdeni valamit azzal a Táncsiccsal, aki a saját kiszabadítását nem sorolta március 15. jelentős eseményei közé? Aki a Nemzeti Színház-beli nagy forradalmi gála helyett inkább a feleségével töltötte az estét? Ha lehet, éppen ezért lehet. Ez volt az egyik - bár nem könnyen felidézhető - példaadó tett március 15-én. Arról szól, hogy ezt a napot az összes többin lehet és kell ünnepelni, élni. Március 15-én a legnehezebb. (Népszabadság, 2006. március 14.) Szerkesztette: Czika Tihamér Esőre áll a Bolyai ügye Papp Sándor Zsigmond Aki csak egy hetet is eltöltött diákként a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, az pontosan tudja, mit is jelent a román fogantatású multikulturalitás. A többség ilyen-olyan intenzitással jelen lévő, néhol hangzatos, néhol semmitmondó toleranciáját, amellyel a kisebbség kultúráját - inkább csak átmeneti jelleggel - megtűri. Mégsem pereli be Kertész Imrét a román filozófus Március 9. Andrei Marga, a Babes-Bolyai Tudományegyetem akadémiai tanácsának elnöke rájött, hogy nem Kertész Imre írta a magyar tagozat autonómiáját követelő cikket a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Hibáját belátva immár tárgytalannak érzi, hogy' pert indítson a Nobel-díja író ellen. Marga ugyanakkor ragaszkodik ahhoz az ötletéhez, hogy minden olyan aláírót meghív az egyetemre, akik anélkül írták alá a felhívást, hogy valaha jártak volna a BBTE-n. Szerinte ugyanis az egyetemen megvalósul a magyar nyelvű felsőoktatás, (inda.hu) Megtűri, de nem reklámozza. Illetve reklámozza, de csupán magát ez elviselést. A belső, adminisztratív üzeneteknek helyet adó faliújságon kívül alig akad magyar vagy német felirat, a folyosót kizárólag román rektorok agyagplakettjei díszítik, s a több száz teremből is csupán három-négy viseli magyar tudós vagy személyiség nevét. A nagy hévvel hirdetett német vonal pedig még ennél is kevesebb jelenlétet mondhat magáénak: ő a pántlika a multikulturalitás bokrétáján. Nem tudni tehát, hogy mit is kíván majd meg-, illetőleg felmutatni a BBTE azoknak, akik kézjegyükkel látták el a Bolyai Kezdeményező Bizottság tiltakozó levelét. A petíciót aláíró hatvan tudóst és irodalmárt ugyanis tüntető szívélyességgel hívta meg az egyetem Kolozsvárra, hogy az ottani állapotokról személyesen győződjön meg. Persze ha lesz idejük elmenni, és nem bíróságra járnak majd, miként a szintén aláíró Kertész Imre tehette volna, akit épp a multikulturalitás szellemi atyja, Andrei Marga volt rektor akart rágalmazás miatt beperélni. A fecsegő felszínt persze könnyű akár egyik napról a másikra is átalakítani: új szobrok és feliratok kerülhetnek a folyosókra, talán még hivatali nyelvvé is válhatna néhány emlékezetes napra a magyar nyelv. A valódi önrendelkezés - ezzel szokott dicsekedni a jelenlegi rektor - azonban gazdasági autonómiát is kellene hogy jelentsen. Azt, hogy a magyar karoknak érkező pénz sorsáról magyar oktatók döntsenek. Hiszen tetszik vagy sem, de ahol a pénz, ott az igazi esély a kultúra megőrzésére. Addig csak a többség hát- baveregetős akarata érvényesül, még ha látszólag a demokrácia szabályai szerint osztogat is. Az önállóság valahol ott kezdődik, hogy nem vizsgál át minden kisebbségi döntést a többség röntgenszeme. A már a polgári engedetlenséget is meghirdetni kész BKB ígéri, május végére az ENSZ asztalán lesz a Bolyai egyetem ügye. Hiszen minden szimbólumok között épp a Bolyai a legfontosabb. Ez a barométere a mindenkori többségi-kisebbségi viszonynak. Ha a Bolyai ügye esőre áll, nyílhat ezeregy konzulátus, havonta tarthatnak magyar-román kormányülést, az erdélyi magyar akkor is tudni fogja, a diplomáciai csinnadrattán még mindig nem üt át a valódi megbékélés szándéka. Talán a román oktatók is épp ettől félnek: ha itt engednek, végképp semlegesítik az utóbbi évtizedekben végigment, hol burkolt, hol nyílt támogatást élvező asz- szimilációs eredményeket. Ezt pedig a románok jelentős rétege sohasem bo- csátaná meg. Az idő persze mindent megoldhat: amíg felnő a közös európai gondolkodást magáénak érző többségi generáció, amelynek a multikulturalitás már valóban nem okoz gondot, addigra talán az erdélyi magyarok száma is a kritikus tömeg alá csökken. Kultúrájuk akkor már nem jelent mindennapos veszélyt, lehet majd mutogatni bombabiztos vitrinek mögött. Hiszen mégiscsak megérdemlik. (Megjelent: Népszabadság, 2006. március 11.)
